;
  • FM: 106,8 Mhz • 96 Mhz
  • AM: 1323 Khz • 1197 Khz • 1593 Khz
My Social Profile
Marosvásárhely, Romania
  • Valuta árfolyam

  • EUR4.8753 RON
  • USD4.0245 RON
  • GBP5.5154 RON
  • HUF0.0135 RON

Marosvásárhelyi Rádió - Élő közvetítés

Telemunka tele meglepetésekkel

Azzal kezdődött, hogy a telefonom reggel néma volt, mint a hal, ezt minden hónapban legalább egyszer eljátsza, bárminemű figyelmeztetés és előjel nélkül. Azt értem ez alatt, hogy én hallom az interjúalanyt a vonalban, ő viszont engem nem. Ilyenkor mindig bepánikolok, pedig csupán azt a rohadt hangszórót kellene aktiválnom! Csak azt nem értem, hogyha előzőleg nem dezaktiváltam, akkor miért csinálja ezt, miért tol ki velem újra meg újra?! Pedig én nagy becsben tartom, Isten látja a lelkem, hogy mennyire vigyázok rá, most hogy már kétszer leejtettem, és kétszer cserélték le a képernyőjét, még védőtokot is vásároltam neki. Így is stresszesebb vagyok a kelleténél, amikor dolgozom (a 27 éves rádiós múltam ellenére), nem hiányzik nekem pluszban a kütyük állapota miatti állandó aggodalom és nyugtalanság! Mert mi van, ha egyszer nem tudom helyreállítani  azt a fránya hangfunkciót?! És egyetlen telefoninterjút sem tudok itthonról elkészíteni? Akkor mehetek vissza a stúdióba dolgozni, amit pedig nagyonis el szeretnék kerülni, mert tudom, ott még több feszültség várna rám!

Reggel 9-kor beszéljük meg online a főszerkesztővel, a producerrel, valamint a műsorvezető-szerkesztőkkel a szóba jöhető napi témákat, és 11 óra után kezdődik a hírháttérműsor, a Rádióújság. Addig produkálnom kellene legalább két vagy három interjút. A tavalyi éves kiértékelésemben pedig az áll (csak most olvastam el a napokban a februárban kézhezkapott jelentést), hogy kicsit lassú vagyok. Hát, jelentem alásan, ahogy telik az idő, mind lassúbb és lassúbb leszek, ennél jobbra már ne számítsanak a feletteseim! Nem tehetek róla, nem bírok, sose bírtam ketyegő óra ütemére dolgozni, kapkodok, összezavarodom, nem jutnak eszembe a titulusok, lefagy az agyam, mint egy komputer, és minél inkább közelít a “lapzárta”, annál többet bakizok, a rögzített hanganyagomban minden vágásom korrigálásra szorul, a feltett kérdéseimet pedig utólag teljesen át kell szerkesztenem, ami – elképzelhetitek – nem kevés időmbe telik. Bármennyire is sietek, a lelkiismeretem nem engedi, hogy éles vágásokat ejtsek, a fülemet sérti, ha érződik a beszéden a természetellenes ugrás. Ezt a rossz beidegződést még az ősidőkből örököltem, amikor nem volt ekkora a hajtás, és nem dolgoztunk ilyen felgyorsult iramban. Mert nincs annál kellemesebb, mint amikor az ember alaposan átgondolja a teendőit, és jó ráérősen nekivág megvalósítani azt.😀

Most elmesélem a Hirosima sztorimat. Idén 75 éve, hogy ledobták az atombombát a két japán településre. Augusztus 6-dikán Hirosimára, három nappal később pedig Nagaszaki városára. Már előtte való este eszembejutott, hogy javasoljam témaként, de ez az időzítés, úgy tűnik, mégis későinek bizonyult. Másnap körbetelefonáltam a történészeket, és csak nagy nehezen találtam egy egyetemi tanárt, aki végül, utolsó percben, elvállalta, hogy beszél róla. De amíg ide eljutottam, elég hosszú utat bejártam, íme:

Reggel ráírtam, de mivel nem nagyon messengerezik, rá is telefonáltam egy kolozsvári volt kollegámra, akiről tudtam, hogy jártas e körökben, aki meg is adott egy számot, vagyis előbb megígérte, hogy megadja, de hiába vártam, vártam az sms-t, az sehogyse akart megérkezni. Megint felhívtam, kiderült, hogy a barátnőjével beszélgetett közben, aki váratlanul bejelentkezett, a mi egyezkedésünk után közvetlenül. Nem mondhatta neki, hogy előbb el kell intéznie valami fontosabbat, ami nyilván csak nekem volt annyira sürgős, neki nem, mert ő már hálistennek, nem dolgozik ebben az aktualitás-hajsza rendszerben. Amikor kifejeztem enyhe türelmetlenségemet a ráérőssége miatt, akkor kioktatott, hogy De Edith, egy ilyen témát előtte legalább három nappal kell leszervezni? Miből gondolod te, hogy most egyik percről a másikra egy szakembert szórabírhatsz?! Igaza volt nagy vonalakban, de azért lettek volna nekem is ellenérveim, azonban nem volt sem időm, sem energiám ezen az elvi kérdésen vitatkozni, megkaptam végre az óhajtott számot, és próbáltam továbblépni az ügyben. Csakhogy amikor az illető illusztris személyt feltárcsáztam, és megkértem, hogy a rádiónak nyilatkozzon, előbb vészes, rosszat sejtető csend következett, aztán meg zavart válasz, egy igen idős hangtól:

– Hölgyem, itt valami tévedés kell, hogy legyen! Én nem vagyok K. úr, én Máté László vagyok, nem tudom a kollegájának honnan van meg az én számom, de ne problémázzon! – nem is így fejezte ki magát, hanem sokkal elegánsabban: Kérem, ne csináljon kázust ebből (óh, de rég hallottam ezt a régies, elavult formát! még jólesett a lelkemnek, egy pillanatra megállt számomra is a kegyetlen idő, amely mindig ellenem dolgozik!), én örülök, hogy egy ilyen fiatal hölggyel válthattam pár szót! – na, legalább kaptam egy bókot, fiatal hölgynek nevezett, minden relatív! Folytathattam – az élemedett korú úriember “hódolata” által nyert plusz energiával – a kutakodást. Visszaírtam a volt kollegámnak, hogy nem jó a szám, mire jött megint a kritikus válasza, hogy valószínűleg én ütöttem el egy gombot a tárcsázáskor. Ez nem lehet, én mindig nagyon figyelmesen leellenőrzöm a számokat (kivéve, amikor nem!)! – replikáztam vissza. Hát ő is figyelmesen le szokta ám jegyezni a telefonszámokat! Na jó, akkor több, mint valószínű régi a szám, és már nem az általa jólismert szakember birtokolja. Ez is lehetséges – hagytam rá, az én helyzetemben vitatkozni tényleg most tiszta időpocsékolás lett volna. Nem volt mit tennem, elbúcsúztam tőle, és keresgéltem, érdeklődtem tovább, nem akartam könnyen feladni! Találtam még két potenciális interjúalanyt, de mind a kettő pihenőszabadságát töltötte éppen, ez érthető is, hisz a legtöbben közülünk az oly áhított nyári időszakot éljük. Mindezek ellenére az én órám vészesen haladt előre, és a mánus rohamosan közelített a 11-hez. Újabb telefonhívások, még futottam három hiábavaló kört, aztán az egyik közéleti személyiség, bár visszautasította a kérésem, végül úgy látszik, mégiscsak megszánt (biztos nagyon kétségbeesett hangon kérlelhettem!), maga helyett ajánlotta egy ifjú kollegáját, a téma egyik szakavatott ismerőjét, aki meglepő módon, egyből felvette a telefont, nem is kellett sms-t írnom neki, hogy szándékomat ismertessem vele. Mert a legtöbbször az történik, hogy aki nem ismeri a számomat, az kinyom, vagy egyszerűen nem veszi fel a telefont. A történész, aki olyan udvarias volt, hogy felvette, volt olyan kedves, hogy  el is vállalta a beszélgetést, de csak fél kettőre ígérte, hogy a rendelkezésemre áll.

Nem számít, ezen már ne múljon, délután is van aktualitás műsor, és még mindig kerek Hirosima évforduló lesz! Nem is értem, miért ez a nagy rohanás?! – idéztem magamban volt kolozsvári társam képzeletbeli megjegyzését, és utalását arra a bizonyos csigavérre. Addig legalább kicsit fel is tudok készülni. Délután aztán egész tűrhető interjú kerekedett ki a beszélgetésünkből, a tűrhetőt magamra értem, mert alanyom zseniálisan ecsetelte a történéseket, fordulatosan és érdekfeszítően tárta fel a tragikus történelmi tényeket. Tőle hallottam először, hogy eredetileg Hirosima fölött felhős volt az ég, ezért az Enola Gay megfordult, és egy másik japán város felé vette az irányt, de 15 perc múlva jelezték a pilótának, hogy kitisztult az égbolt a célpont fölött, a B29-es visszafordult, és ledobta az urán töltetű, pusztító bombát. Ilyen kicsin múlt több tízezer hirosimai lakos élete. Hát ilyen az élet, ilyen apróságokon múlik vagy bukik. Mint ahogy az én interjúm is (habár tudom a hasonlat nem idevaló, egy rádiós anyag miatt nem dől össze a világ – ezzel most már én is tisztában vagyok, lassan harminc év után 😊) , mert a beszélgetés után a kedves professzor beismerte, hogy épp videokonferenciára készült a diákjaival, és azért válaszolt azonnal a telefonhívásomra délelőtt, mert azt hitte, valaki még részt szeretne venni az online értekezleten, csak nem sikerült csatlakoznia. Szóval, ha nincs az a konferencia, nem készül el a Hirosima-téma sem. És én nem ismerek meg egy fiatal, felkészült szakembert T. Sz. személyében. Itt a fiatal, azt hiszem, nem is annyira relatív.

A mai napom se volt túl zökkenőmentes, lásd a hangszóró funkció váratlan elnémulását. Emiatt – de nemcsak – elég dilletáns interjút készítettem a Hungarikum Napokról (ami nem igazán nevezhető nehéz témakör kategóriának, egyezzünk meg!), de hát hogy legyek profi a témában, ha sose jártam a rendezvényen? Különben is, amikor bal lábbal indulok neki, ugyanilyen béna üzemmódban folytatom egész álló napon át. Az alanyom is érezte ezt, és minden kérdés után volt valami enyhén kioktató jellegű kitérője, pontosítása, amitől én még jobban begörcsöltem. Most a blogom végén elnézést kérek L. T. kedves kollegámtól, hogy kiteregettem a kettőnk magánbeszélgetését, de úgy gondolom, csak akkor van értelme a naplóírásnak, ha az ember a végtelenségig őszinte.