Szakács Géza – Látogatás
Csodálatosan telik a nyár. Valami végtelenül jóleső nyugalom és hála árad szét bennem. Hosszú idő után hazalátogatott a gyermekem. Barátnőjével érkeztek Hollandiából. Végre együtt van a család. Tizenöt éve nem él mellettem. Tudomásul kell vennem, hogy felnőtt lett. Önálló életet él. Olyan kevés időt volt velem, hogy hálás vagyok minden percért, amit vele tölthetek. Közösen szervezik a programjukat, együtt beszélik meg és döntenek az érdemesnek vélt látnivalók, nevezetesebb helyek felkereséséről. Mindent megteszünk, hogy a kedvükben járjunk. Én csupán a háttérben vagyok jelen, figyelek jelzéseikre, kéréseikre. Igyekszem azokat teljesíteni, de nem tolakszom, nem telepszem rájuk. Tiszteletben tartom elvárásaikat, szabadságvágyukat. Csak akkor szólok, ha igénylik, ha kíváncsiak a véleményemre, ismereteimre. És ez így van rendjén. Szabad utat engedek elképzeléseiknek, nem akarom magamhoz bilincselni őket. Ösztönösen is visszatekintek a megtett útra, a zsenge gyermekkortól a fiatalemberré válásig.
Hálásan és mély elismeréssel gondolok mindazokra, akik egyengették, segítették, tanították, irányították, vigyázták lépteit, tehetsége kibontakoztatását, művészi képességeinek felszínre bukkanását. Az érdem az Övé is. Egyedül helytállni, a legjobb hollandiai egyetemek egyikét elvégezni, majd dicsérettel mesteri diplomát szerezni nem mindennapi teljesítmény. És mindvégig hű maradni a szülőföldhöz, az ősi gyökerekhez, az édes anyanyelvhez. Gondolkozni az itthoni oktatás lehetőségén, amennyiben igény lesz rá. Úgy érzem érdemes volt hinni, kitartani, reménykedni és mindvégig bízni nagyra nőtt gyermekemben. Mert semmihez sem hasonlítható érzés és elégtétel amikor búcsúzáskor átölel és a fülembe súgja: “ Nagyon szeretlek apu! “