• FM: 106,8 Mhz • 96 Mhz • 92,3 Mhz
  • AM: 1323 Khz • 1197 Khz • 1593 Khz
My Social Profile
Marosvásárhely, Romania
  • Valuta árfolyam

  • EUR4.8922 RON
  • USD4.4928 RON
  • GBP5.5612 RON
  • HUF1.2615 RON

Bódizs Edit – Osztrák utazástörténet 2

A visszafele úti bonyodalmak már előtte való este elkezdődtek, mert az a vonat, amit kinéztünk Memmingen felé, mint kiderült, nem közlekedett másnap reggel. Most nem tudom eldönteni, hogy a katolikus Pünkösd volt az oka és a szabadnap, de olyan állapotok voltak másnap az osztrák vasúti közlekedésben, hogy körülbelül bangladesh-iekkel vetekedtek! Aztán éjjel fél kettőig azzal bajlódtunk, hogy online vásároljuk meg a vonatjegyemet. Blanka lányom háromszor hívta fel a tudakozót, míg végül finalizálhattuk a jegyemet: regisztrálnunk kellett az ÖBB-re, az “osztrák CFR” oldalára, ahhoz hogy ők kiállítsák és elküldjék a véglegesített, bárkóddal ellátott úti okmányt. Amit aztán a jegyellenőr nem tudott a jegyolvasójával leolvasni! De addig még sok van! 🙂
A bonyodalmat az is bonyolította, hogy a lányom nyomtatója pont akkor kellett beadja a kulcsot, mert miért is várt volna még egy napot? Kiírta, hogy Kopfproblem (legalább volt min szórakoznunk, hogy nemcsak nekünk van baj a fejünkkel), és az istennek sem akart beindulni. Nekem ráadásul nem volt internetem a telefonomon se és a táblagépemen se. Hiába vásároltam 67 lejes feltöltőkártyát, a telefonomat ez cseppet sem érdekelte! Csak wifiről használhattam a világhálót. Végül a táblagépemen megnyitottuk a repülőjegyet (mert hiába mentettük le a pdf változatot, nem találtuk sehol a képek között), a telefonomon megnyitottuk a vonatjegy pdf formátumát, a biztonság kedvéért Blankától kaptam egy régi telefont, amin meg az útitervet raktuk ki a képernyőre. Mintha valami kőtáblák lettek volna szent iratokkal, úgy ügyeltem rájuk, nehogy véletlenül elmenjenek a beállítások :))
És így felfegyverkezve mentem ki egy taxival reggel fél 4-kor az állomásra, nulla alvás után, ha már a 6 órási vonat nem indult, bebiztosítottam magam a fél 5-ösre!

Ott álltam a csupasz állomás csupasz peronján, és elégedetten várakoztam, mint ahogy Mr. Bean tette volna (amikor azt hiszi, a helyzet magaslatán áll): ismertem az útitervet, a pontos indulásokat, a csatlakozások közti időintervallumokat, a peronok számát, minden ott volt a “kőtábláimra” vésve. És akkor közeledett a negyed 5, aztán elmúlt, jött a fél 5 is, és sehol semmi! Az én Nightjet-em nem akart befutni az 6-os vágányra! Egyszer csak a baloldani vágányra berobog egy ugyancsak Nichtjet márkájú vonat, na gondolom ez lesz az, habár fogalmam se volt, ez hogy kerül majd át az én vágányomra. De végre egy hús-vér ember, akitől kérdezni is lehet, mert manapság ebben az ultracivilizált világban a vasútasok ugyebár semmit nem tudnak, ami a saját hatáskörükön kívül esik. Hiszen ott az elektronikus kijelző, arra elvileg mindent kiírnak, és amúgy is óriási az állomás, nem ismerhetnek minden járatot, még ha meg is volna bennük az igyekezet. De úgy tűnik, még az információnál sincs bennük elég igyekezet, hogy a változásokkal napirenden legyenek! A kedves, fiatal kalauzlány, aki az egyszem vonatról leszállt, végre megérti a problémámat, és közli velem derüsen, hogy azt a vonatot kiszedték, vagyis indul, de csak két óra múlva, és kb déli 12 órára ér Memmingenbe! Azzal én sajnos, nem érem el a 12.35-ös repülőjáratomat, most mi legyen?! Hát, mutatja az elektronikus táblát, van egy busz 4.36-kor München felé. Jó jó, de honnan? Hát ő azt nem tudja, nézzem meg, hogy nyitva van-e az információs iroda, és ott érdeklődjek tovább! Persze nem volt nyitva, és a dolog tárgytalan is volt már, mert háromnegyed 5 lett, mire kiértem a peronokról az állomás központi épületébe, ahol szintén nem volt egy árva lélek se.
Lógó orral kullogtam kifelé az épületből, egyenesen előre mentem, nem a baloldali kijárat felé, ahol bejöttem, és ahogy az előttem lévő hatalmas autómatikus ajtó szétnyilt, egy láthatósági mellényes alkalmazott máris rámszólt, hogy ott nem szabad kijönni! De ott állt egy nagy távolsági busz is előttem, és engem kétségbeesésemben nem érdekelt mit kiabálnak, én is visszakiabáltam, hogy Nach Müchen? ! És akkor, mintha a menyország kapuja hirtelen kitárult volna előttem, egy kedves idős sofőrbácsi elém jött, elvette a csomagom, és kért, hogy gyorsan-gyorsan szálljak fel, mert késésben vagyunk! Soha nem fogom elfelejteni, olyan volt, mint egy gondos tanító bácsi. Annyira gondoskodó volt, hogy óvóbácsinak is bevált volna! Azt mondtam: van Isten, és felhívtam a lányomat, aki arra várt, hogy felszálljak az első vonatra, és értesítsem, hogy minden rendben. (A menetrend szerint háromszor kellett váltsak Memmingen-ig, ugyanúgy, mint Memmingen-ből jövet Salzburg-ig.) Az őszhajú sofőrbácsi mögé ültem, minél közelebb legyek hozzá, nehogy lemaradjak valami fontos információról, és ő a hangosbemondóján el is kezdte mondani a mondókáját az útiránnyal kapcsolatban. Közben én lelkendeztem Blankának a telefonba, hogy milyen hihetetlenül szerencsés tudok én lenni! A sofőr hallotta, hogy közben beszélek, és amikor letettem, rámkérdezett, hogy mindent hallottam-e és értettem-e abból, amit ő az előbb mondott? Azt válaszoltam, igen. De persze nem, mert a busz csak Teisendorf-ig ment, az a harmadik vagy negyedik falu Salzburg-tól, de már Németországban van. Vonatpótló busz lehetett, mert nem kellett rá jegyet venni, kivitt a teisendorf-i vonatállomásra, és szerencsémre, ott várt ránk a müncheni járat. Gyorsan felkapaszkodtam a két nehéz csomagommal, és leültem egy japán turistalány mellé. A fülkében aztán kicsit kifújtam magam, megnyugodtam újra, és néztem az ablakon át az esős tájat. A japán lány az égvilágon mindent lefényképezett, amit csak ért: legelésző bioteheneket, zsalugáteres ódon házakat, és csak úgy simán a puszta mezőt is, ahol tényleg nem volt semmi különös látnivaló, de neki biztos az is nagyon érdekesnek tűnhetett.

Kb félórát ültem nyugisan, pontosan addig, amig rájöttem, hogy késésben vagyunk, és Münchenben nagy esélyem van rá, hogy lekéssem a csatlakozást. A müncheni nagyállomáson, ahova kb húsz perces késéssel futott be a vonatunk, loholhattam megint a nehéz hátizsákkal a hátamon, és a kerekes bőröndömmel. Blankától örököltem egy csomó terhesruhát (milyen jó, ha az ember túlsúlyos, terhesruhát örököl :)), így hát jóval nehezebb volt az utazótáskám, mint arrafelé menet. Ahogy szaladtam, a bőrönd minden lépésnél a lábamhoz csapódott, de mégis sikerült rekordidő (3 perc) alatt a 26-os vágányhoz érnem. Említettem az első részben, hogy 15 perces gyaloglást jelöl meg az útleírás. Már az össze utas fenn ült a Buchloe felé tartó szerelvényen, mintha csak rám vártak volna, a kalauz akkor fordította a táblácskáját zöldre, pont amikor felugrottam. Ott megint nyugalom, tiszavirágéletű boldogság, Blankának jelentés, minden rendben eddig. A vonaton tájékoztató füzet volt minden széken, jaj de jó! Egyszercsak nézek ki az ablakon, s olvasom, hogy valami K betüs települést hagytunk magunk mögött éppen, s úgy tűnik, a füzetem szerint, hogy túlmentünk Buchloe-en, ahol nekem le kellett volna szállnom! Hogy a fenébe! A hangosbemondó annyira torzított, hogy szerintem a németek se érthették, amit mond! Megint hívom szegény Blankát (aki már a fejét foghatta), hogy Na nézd meg, micsoda pech, nem vettem észre, nem szálltam le Buchloe-ban! Persze ilyenkor nincs a környéken egy bakter se, senki, akitől az ember egy jó tanácsot kaphatna! Blanka próbált lelket önteni belém, még maradt 85 euróm készpénzben, a taxi kifizetése után, szálljak le a legközelebbi állomáson, és üljek be egy taxiba, nem kerülhet többe, mert már csak kb 50 kilométerre vagyok Memmingentől. Kimegyek a folyósóra, az ajtó elé állok nagy búsan, közben a sírás környékez, és mit látok: Buchloe-ban áll meg a vonatom! Annyira megörültem megint, az Isten mégiscsak gondoskodik rólam! A vonatom persze most is késett, mert miután elindult Münchenből, és majdnem lekéstem, ahogy elhagyta a metropoliszt, váratlanul megállt a mezőn, és ott “állomásozott” legalább félórán keresztül. Az volt az érzésem, hogy bekerültem valami párhuzamos, alternatív, kafkai világba, ahol semmi sem történik a menetrend szerint, és senki nem ad magyarázatot az anomáliákra.
Buchloe-ban szerencsére a mellettünk lévő vágányról indult egy kéknyílféleség, az ajtók gombnyomással működtek, de erre nekem előbb rá kellett jönnöm magamtól. Beszóltam egy utasnak az ablakon át, hogy Memmingen? Intette: igen, akkor aztán tanácstalankodtam kicsit az ajtó előtt, amig felfedeztem a zöld gombot. Hiába na, aki falusi, az falusi!
Itt megint pihizés és megnyugvás, és hepiség! Memmingen kisállomás, a reptere is kicsi, mi történhet ott rossz még velem? Repjegyem van, személyim van, szendvicsem van, olvasnivalóm szintén, semmi kellemetlen nem érhet már ezután! Blanka megkért, hogy az állomáson legyek szives, üljek be egy taxiba, legyen már vége a kalandnak! Gondoltam, fenét, megspórolom én azt a taxipénzt, megvárom a buszt, hiszen a buszmegálló éppen az állomás mellett van! Odamegyek, várakozom, 9 óra 16 perckor kellett volna indulnia egy járatnak a helyi repülőtérre. Semmi mozgás, kihalt minden. Gondoltam, igen, valószínű vasárnapi program szerint közlekednek. Három taxi várakozott, azokba be is szálltak már az utasok, és elhajtottak. Jött egy tip-top, elegáns hölgy a lányával, olaszul beszélgettek, kérdik tőlem németül, mit tudok a buszról, mondom semmit. Közben érkezett még egy taxi, és én mégiscsak megszívleltem a lányom tanácsát, és megkérdeztem az olasz nőtől, nem osztozunk a fuvaron a reptérig? Felcsillant a szeme, odamegyünk: a taxis, egy idős, szikár úriember, a csomagtartót még ki is fertőtleníti előttünk. (Nem tudom mi ez a fertőtlenítési mánia nyugaton, Blanka is hord magánál a nedves zsebkendő mellett, kézfertőtlenítő spray-t.) A nagy előzékenység ebben aztán ki is merült, az útitársaimnak maguknak kellett, meg az én segítségemmel, beemelniük a két óriási bőröndjüket a raktérbe. Che uomo! panaszkodott a lányának az “olasz” nő. S azért írom idézőjelben, mert én elkacagtam magam erre a megjegyzésre, és ő rákérdezett, honnan tudok olaszul, s így aztán rögtön kiderült, hogy román a csinos, elegáns nő, csak a lánya olasz, mint ahogy az én unokám is majd osztrák lesz 🙂 Ezért kell nekem szorgalmasan németül tanulgatnom, hogy tudjak neki mesét olvasni pár év múlva 🙂 A fuvar 15 euróba került, háromfelé osztva, megúsztam 5 euróval. A busz se sokkal lett volna olcsóbb!
A reptérre jóval idő előtt érkeztem, itt tényleg már semmi akadály nem gördülhet az utamba, nem történhet velem már több kellemetlenség, gondoltam, azonkívül, hogy rettenetesen kimerült voltam a sok izgalomtól, és a kialvatlan éjszakától. Szépen elmajszoltam a Blanka által pakolt avokádós szendvicseket (a második már nem annyira esett jól – elég lett volna, ha csak az egyikbe tesz avokádót :)), ittam kávét, üdítőt (azt is “otthonról”, Salzburgból hoztam, mert nem árt spórolni egy következő útra :)), és a Salzburgban eltöltött csodálatos napokra gondoltam.

Szóval nem akarom tovább húzni az időt, és untatni a kedves olvasót, de mondanom sem kell, hogy az elektronikus jegyemet a becsekkolásnál nem fogadták el. De én voltam a marha, mert előttem egy pasas szintén a telefonjáról mutatta a jegyét, ami nem volt finalizálva, és kérték, hogy regisztráljon a Wizzair honlapján, és valamilyen manóverekkel, amiből én egy mukkot nem értettem, “váltsa” ki a végleges jegyet! Amikor én utána sorra kerültem, már úgy mentem oda a tisztviselőnőhöz, hogy Die selbe problem. Ezzel kellett, hogy összezavarjam, mert az én jegyem rendben volt amúgy, volt rajta bárkód is, de ő nekem is elkezdte magyarázni ugyanazt a regisztrálási módot, és az egész folyamatot, és tájékoztatott, hogy ha nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor 25 euróba kerül, ha ők finalizálják és nyomtatják ki az útiokmányomat. Megint pánik, nincs is net a telómon, és ha lenne se tudnám végigcsinálni segítség nélkül, mert bunkó vagyok! Megint telefon Blankának, Blanka egyből: Fizesd ki, nyomtassák ki ott helyben, küldök én neked 25 eurót, csak legyen már vége ennek a kálváriának!
Beállok megint a sorba, most egy idősebb reptéri alkalmazotthoz kerültem, egy belevaló, feketeszemű, helybéli nő lehetett, mondom neki egyből: Nyomtassa ki, kifizetem! Erre ő ránéz csodálkozva a táblagépemre: Mi a gond? Ezzel a jeggyel minden rendben!, és leolvassa a kódleolvasójával (szerencsére ez most működött, nem mint a memmingen-i vonaton a jegyellenőr nőnek, arra már külön nem is tértem ki, ott is leizzadtam!), és kiállítja a becsekkolást bizonyító cetlit! Már fel se mertem hívni Blankát. A vámhoz siettem, ahol meg az informatikai rendszer fagyott le, és én alig tudtam megállni, hogy ne kacagjam szembe a vámtisztet. Ő nézett rám nagy komolyan, aztán a kollegájának sugott valamit, és anélkül, hogy lefuttatta volna a számítógépben a személyimet, lemondóan visszaadta, gondolta, egy romániai, középkorú szőkenő csak nem lehet terrorista?! A beszállókapu felé magamban szórakoztam, hogy na még ilyet! Ezt is megértem, vizsgálat nélkül megyek át a határon! A kapunál már szólították a priority-s utasokat. A jegykezelés után kitereltek bennünket időnap előtt egy balkonra, ahol a tűző napon kellett várakoznunk (mert időközben kiderült az ég is Memmingen fölött), ott dekkoltunk 45 percen keresztül, mert a kolozsvári járatról még nem szálltak le a memmingen-i utasok. Csorgott rólam a víz (az ember mindig jobban izzad, ha kialvatlan, ezt már megtapasztaltam), a szemem se tudtam nyitva tartani a nagy fényességtől, a hátizsákomból csak nagynehezen tudtam előkaparni a napszemüvegem, legalább ennyi komfortom legyen, hogy lássak! S amikor előveszem, tenném fel, akkor látom, hogy az egyik lencséje elkallódott útközben, viszontagságos utam áldozata lett! Most már tényleg csak röhögni tudtam magamon! Még egyszer, Németországból utoljára, felhívtam Blankát, hogy röhögjön ő is!