Őszinte búcsú Bordi Gézától (1937-2023)
A marosvásárhelyi művészeti líceum életébe teljesen felkészületlenül csöppentem bele, mint vidéki diák. Jóformán az iskolakezdéskor tudtam meg, hogy Bordi Géza az osztályfőnököm. Persze a bentlakásban azonnal érdeklődni kezdtem a régebb ott lakó tanulóktól, ez mit jelent. Emlékszem egy végzős diák hümmögöt egyet, majd néhány pillanat után valami olyasmit dörmögött, hogy „végül is az egyik legjobb tanár”. A többiek válaszából inkább a tekintetekre emlékszem: volt aki arcára sajnálkozás ült ki, volt aki szemében rettenet villant, volt aki kárörvendően elvigyorodott.
„Szóval Bordi osztályába kerültél. Na, majd meglátod!”
A meglepő az volt, hogy a tanárok is valami félelemmel vegyes tisztelettel emlegették őt. „Bordi Géza osztálya” szinte fogalom volt, ami egyféle védettséget, de szigorúbb bánásmódot is jelentett számunkra. Mi lettünk a „társaság”, mindig úgy kezdte a hozzánk intézett beszédeit, hogy „Tisztelt Társaság”. Mert olyan osztályfőnök volt, aki beszédeket intézett az osztályához. Az ebben is megnyilvánuló attitűdre önironikusan mindig vissza is utalt: „gondolják csak azt, hogy egy begyepesedett agyú véleménye, de…”
A „begyepesedett agyúság” egy jól átgondolt pedagógiai álláspont melletti elköteleződést és annak következetes képviseletét jelentette. Eszerint a középiskolai képzőművészeti képzés elszántságot, fegyelmet, kitartást és komoly munkát jelent. Aki pedig nem érez erre elhivatottságot, az gondolja át a dolgot, s menjen máshova tanulni. Többször megemlítette, hogy a tág közösségünknek szüksége van utcaseprőkre is, s inkább legyünk jó utcaseprők, mint értelmetlenül és léhán pazaroljuk az éveket művészeti tanulmányokkal. Másrészt azt is gyakran tisztázta – főleg rajzórákon –, hogy a középiskolában nincsenek „nagy művészek”, ezért tartogassuk későbbre az eredetieskedést, a saját stílus kitalálását, a kreatívkodást, kísérletezést, mert előbb meg kell tanuljuk az alapokat, a szakma szabályait és fogásait, s csak ezután – majd egyetemen, vagy még később, ha kitartóak vagyunk – kialakul a többi. A művészeti tanulmányok nála tényleg szinte mindig tanulmányokat jelentett. Igazolásként bemutatta Picasso rengeteg tanulmányát, majd kiforrott művészeti korszakait, magyarázgatva, hogy a szabályszerűségek megújítása és formálása csak a szabályok alapos ismerete által lehetséges. A többi képzőművészeti ág tanára természetesen ennél több teret engedett a kreativitás kibontakoztatásának, de mivel Bordi Géza volt a képzőművészeti szakirány katedrafőnöke, szemlélete mindenhol kifejtette hatását. Emellett általánosan elfogadott igazságnak számított, hogy mindennek alapja a rajz – ami egyszerűen tévedés, most már elég sok jelentős művészt tudnék felsorolni, akiknek nem ment a rajz, de kitűnő festők, szobrászok, textilművészek lettek.
A rajzóra így mindig komolyabb és kegyetlenebb volt, mint bármi más, legyen az szobrászat, festészet, textilművészet, grafika, kroki vagy architektúra. Bordi Géza nem nagyon hajlott a kompromisszumokra, ha a kompozíció, a forma, a tömeg, a textúra, a fény-árnyék hatások, a tónusok, arányok, stb. pontosságáról és helyességéről volt szó. Amikor rajzolás közben megállt valamely diák mögött, akkor a diák tudta, hogy valamit elrontott. Sokszor a diákot félreállította, kiradírozott a rajzon egy részt, majd megmutatta hogyan kell helyesen és pontosan rajzolni. Ha nem volt nagyon súlyos a hiba, akkor csak szólt, hogy az ott nem jó, újra kell kezdeni. Összességében elmondható, hogy a rajzolás fortélyait sosem magyarázta, hanem türelmesen, a gyakorlatban mutatta meg.
Értékelésnél bevett eljárása volt, hogy az összes elkészült rajzot egymás mellé tettük, majd közösen megbeszéltük, hogy melyik milyen. Diák viszont ritkán merte elmondani a véleményét, inkább arra ügyelt, mit mond Bordi. A legjobbak biztosították a viszonyítási alapot – ha pedig nem volt egyetlen jó rajz sem, akkor hozott egyet egy korábban végzett diák munkájából, gyűjteménye volt a jól sikerült rajzokból –, s ahhoz képest lehetett megítélni és értékelni a többit, a leggyengébb munkákig. Aztán jegyeket adott a rajzokra, amelyeket el kellett fogadnunk igazságosnak, hiszen előttünk vázolta fel, hogy mi a jó, és mi a silány.
Mindig elismertem, hogy az osztályzata igazságos – de sokszor gondoltam méltánytalannak, mert sokáig azt tapasztaltam, aki jó, az mindig jó, aki gyenge, az gyenge is marad. Mert bár láttam mi a jó, ő hogyan oldja meg, hosszú ideig nem éreztem rá, hogy azt én hogyan is tudnám realizálni. Nem kaptam támpontot arra a kérdésre, hogy hogyan lesz a gyengébb rajzolóból jobb. Vagy két kínlódó év után aztán valahogy ráéreztem, s rohamosan fejlődni kezdtem. De bizony voltak, akik érettségiig nem találták fel magukat.
Igazságosságában volt valami szakmai kegyetlenség. Gyakran eszembe jutott, hogy utcaseprőkre is szüksége van a közösségnek, nem csak művészekre. Abban is biztos vagyok, hogy egy nyitottabb, kreativitás-centrikusabb tehetséggondozó pedagógia nyomán remek képzőművészek lehettek volna azokból is, akik így összetört önbizalommal előbb vagy utóbb más pályát választottak.
Számomra a rajzórák keservességét a művészettörténet tanulása oldotta fel. Most is szinte hallom, amint zümmögve duruzsol a hatalmas állványra szerelt diavetítő, ami kattanva mutatja egyik képet a másik után, amiről Bordi Géza mély beleéléssel magyaráz. Elve volt, hogy a művészettörténetet látni kell, s az ősművészet hajnalától a 20. századi izmusokig mindent levetített nekünk a napnyugati képzőművészeti és építészeti kultúrából: a szemünk előtt jöttek létre, formálódtak a stíluskorszakok, kitérve minden meghatározó művészeti ágra, jelentősebb személyiségekre, technikákra. Emellett írógéppel megírt jegyzeteket adott minden témához – gyakorlatilag egy vaskos, részletgazdag, illusztrációkkal teletűzdelt alapos művészettörténeti szakkönyvet készített a diákok számára. A vetítésen elhangzott magyarázatokat ezek a gépelt oldalak megerősítették, árnyalták, és rögzítették. Azoknak a diákoknak akik tudtak figyelni, és utána olvastak, kialakult egy igen sajátos történettudatuk: a képzőművészeten keresztül képessé vált eligazodni a nyugati civilizáció történelmében. Fogalma lett a világról, és valamiféle elméleti alapja lett a képzőművészetről is. De persze aki nem tudott jegyzetelni a vetítés közbeni előadásában, vagy nem szeretett olvasni, az rosszul járt, mert viszonylag szigorúan számonkérte a dolgokat. Én nagyon szerettem ezeket az órákat, míg voltak akik rettegtek tőle, vagy egyenesen utálták.
A művészetiben egyik legnagyobb gondom az volt, hogy faluról érkezve elég durván műveletlen és tájékozatlan voltam a többiekhez képest (nem egyedül, az is igaz). A felzárkózásomon pedig Bordi mint osztályfőnököm, szaktanárom nem sokat lendített, egyetlen beszélgetés volt, ami segített. Valamikor tizedik osztály végefelé, említettem neki, hogy ez nekem nem megy, s komolyan fontolgatom, hogy inkább utcaseprő leszek, mint tovább kínozzam magam. Akkor mondta, hogy ne aggódjak, ő is vidéki származású, talán éppen ezért olyan „vaskalapos” velünk. Ő is tudja mi az a kemény munka, de végül megéri. Ez tényleg adott egy löketet, motivációt.
Végül bár viszonylag jó tanuló lehettem, nem voltam jó diák, makacs lettem, néha önfejű, többé nem féltem tőle, az ő óráiról is simán el mertem lógni. Sőt, annyira „problémás diák lettem”, hogy érettségi előtt szándékosan osztályismétlő lettem – egyéb errorokról nem is beszélve, amiket okoztam, és elszenvedtem.
Mikor elballagtam, akkor csak két tanárnak vettem virágot. Egyet egy olyan tanárnak, akit szerettem, mert sokat törődött velem, és egyet Bordi Gézának, mert őt tényleg tiszteltem. Nem akkor adtam át a virágot, amikor illett volna, hanem a ballagás után felkerestem a másik épületben, az akkori műtermeknél. Zavartan nyújtottam át szó nélkül a szál fehér rózsát. Óvatosan átvette, s megjegyezte: „Jó tövises, mi?” „Sajnálom, tanár úr, ennél tövisesebbet nem találtam” – válaszoltam, s összenevettünk.
Most meghalt Bordi Géza, aki végül is valóban egyik legjobb tanárom volt.
(Horváth-Kovács Szilárd, a 2007-es Társaságból)