Én előbb-utóbb haza szeretnék menni
Sokszáz évvel ezelőtt, – na jó, csak közel húsz valójában – első áldozásra készült a fiam. Az akkori, gyergyószentmiklósi plébános szülői értekezleten arra kérte a szülőket, hogy vegyenek részt a felkészítésben és vállaljanak kilenc gyereket sajátjuk mellé, akikkel tíz héten keresztül foglalkoznak.
Kis leckéket, feladatokat adtak, melléje magyarázatot. Elvállaltam, máig sem tudom pontosan, hogy miért. De nagyon jó élmény volt. Húsvét előtt például, nagycsütörtökön feladat volt a gyerekekkel a lábmosás szertartása. Emlékszem, mennyire izgultam, hogy milyen lesz, hogy tudok tíz kis bolhát leültetni és megmosni a lábát. Úgy, hogy ne legyen belőle játék és kacagás. Nem lett, elöntötte a szobát a fény, csendben, megilletődve ültek és várták, mi fog történni. Nos, ennek a csoportnak volt egy tagja, aki sosem beszélgetett, viszont az az izgő-mozgó típusú kisfiú volt, aki folyton a szoba másik sarkában szeretett volna lenni. Egy ideje szembejön velem a közösségi oldalon a fotója. Meglett, tiszta tekintetű, érett férfi könyököl a jégpálya palánkján. Csata Székely Levente ugyanis edző. Jégkorong-edző és fiatal kora ellenére már az Egyesült Államoktól kezdve több európai országban tanította, nevelte a fiatal hokistákat. Beszélgetésünkből kiderül, legnagyobb értéknek azt tartja, ha egy edző folyamatosan kommunikál a csapatával, ha együttműködik a játékosokkal, ha egyenrangúnak – és nem felsőbbrendűnek – tartja magát a csapattagokkal.
Hallgassátok, hallgassák szeretettel a Csata Székely Leventével készült beszélgetést jégkorongról, székelyföldi hokiról, edzői tudásról, motivációról, célokról és a célok felé vezető útról.
