Az autizmus mintha elrabolta volna. Egy kései diagnózis súlyos következményei
Barni sajátos módon érinti az autizmus: jó logikával, de az átlagosnál sokkal korlátozottabb beszédkészséggel rendelkezik. Gyerekkora óta küzd a megkülönböztetéssel, a magányossággal, a diszkriminációval. Fejlődését nehezítette, hogy számos sorstársához hasonlóan későn, tizenhárom éves korában diagnosztizálták nála az autizmust. Ezután kezdődhetett meg nála a fejlesztés. Nagyon sok mindent már nem lehet behozni ebben a korban, de megfelelő környezetben, megfelelő szaktudással még mindig jelentősen lehet javítani a meglévő, elmaradt készségeket, a beilleszkedési esélyeket. És ami a legfontosabb: oldani lehet az autizmussal élő magányát, enyhíteni lehet a magára maradottságát.
Ahhoz azonban, hogy megfelelő ellátást-figyelmet kapjon, megfelelő szakemberre és intézményre lenne szükség. A rendszer azonban általában nem oldja, hanem hárítja a problémákat. Több az elutasítás, mint a segítőkész tanács, a hasznos javaslat. A diagnózis bélyeggé válik egy idő után.
Barni szülei állhatatosak voltak. A késői diagnózis ellenére is megkeresték a módját annak, hogyan élhetnek a művészetterápia adta lehetőségekkel. Nem hagyták magukat akkor sem, amikor több intézmény, pedagógus elfordult tőlük. Ma már Barni többet és jobban beszél, mint a terápia kezdetekor. Zenél és fotózik. Fotóit kiállítják. Szülei abban reménykednek, hogy sikerül megfelelő eszközt, jobb minőségű fényképezőgépet vásárolni számára. És abban is bíznak: az ő történetük sokakat segít ráébreszteni, mennyire fontos a korai diagnosztika, a megfelelő, mindenki számára hozzáférhető, támogatott terápia.
Barni számára segíteni, munkáit megtekinteni ezen az oldalon lehet. Kirilla Teréz, Barni édesanyja pedig az alábbi hanganyagban meséli el fia történetét.
