Beszélgetés Vincze Csilla Máriával, a Marosvásárhelyi Rádió gyergyószéki tudósítójával

Mikor és hogyan lettél a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének gyergyószentmiklósi tudósítója?

Egészen pontosan 2004 májusában értesített egy újságíró kolléganőm, hogy a Marosvásárhelyi Rádió gyergyói tudósítót keres. Éppen akkor, amikor a helyi televíziótól tízen kerültünk utcára a tulajdonosváltás miatt, és éppen egy új tévécsatorna létrehozásán munkálkodtunk. Miközben nagy erőkkel dolgoztunk azon, hogy megszülessen Gyergyószentmiklós második helyi televíziója, megtapasztalhattuk, hogy mennyire hálás a lakosság azért, amit egy évtizeden keresztül kaptak tőlünk, ugyanis az országban az elsők között kezdődött meg itt a helyi tartalmak gyártása, ami a kábelcsatornán jutott el a nézőkhöz. Pillanatok alatt gyűlt össze többszáz aláírás, a vállalkozók helyiséggel, munkásokkal, festékekkel, eszközökkel és anyagiakkal támogattak, mi pedig a kétkezi munka mellett a jogi háttér megteremtésén ügyködtünk. A nagy megpróbáltatásban szétesett a csapat, ekkor jött a felkérés. Nagyon vonzott.

Milyen indíttatásból határoztad el, hogy állandó rádiós tudósító leszel?

Nem határoztam el, csak beleszerettem a rádiózásba. Nagyon hálás vagyok Borbély Melindának a fogadtatásért, a szakmai és magánéletbeni segítségnyújtásáért. Hálás vagyok Gáspár Sándornak, aki a MÚRE elnökeként vezette azt a zsűrit, amely a gyergyói helyi adóhoz jelentkező több mint harminc személyből elsőnek választott ki, miközben hosszasan kifejtette, hogy mennyire fontos a hang, a mikrofonon át megjelenő hangszín, a tiszta, helyes magyar beszéd, és kiváló képességű embereket azért tanácsolt el, mert nem rendelkeztek ezzel az adottsággal. A rádiónál egy évtized múlva kollégák lettünk. Nagyon jó csapatba kerültem. Boér Károly elsőként ajánlotta fel a segítségét, Szekrényi Katalin és Tompa Enikő rögzítették a tudósításokat, Szabó Anikó a férjem osztálytársa volt, aztán sorra megismerkedtem Kovács Orsolyával, Rákóczi Kingával és Leventével, Kádár Zoltánnal, Agyagási Leventével, Sármási-Bocskai Jánossal. Ifj. Kacsó Tibor hangmérnök egyetlen délelőtt alatt tanította meg a hangvágás alapjait, amikor kis kazettás diktafont kaptam a rádiótól. Nagyon szívesen küldtem anyagokat Kiss Dénesnek, és így ismertem meg Kányádi Orsolyát is, aki mostanában Kurta Kingával közösen kapcsol be a Jó reggelt, Erdély! élő adásába. Ha az éveket nézzük, több éve dolgozom Szász Attila igazgatása alatt, és az új kollégákkal is gyűlnek már a közös élmények, ugyanakkor nagyon fájlalom, hogy sok jó szakember elhagyta a szerkesztőséget. A kérdésből az állandó szót szeretném kiemelni. Számomra ez az Életbe vetett bizalomra világít rá. Több mint két évtizede vagyok a Marosvásárhelyi Rádió gyergyószéki tudósítója havi szerződéssel, néha negyedévi vagy maximum félévi megállapodással, és remélem, hogy még sokáig megadatik a lehetőség, hogy elmondhassam mindazt, ami fontos ebből a térségből, és hasznos lehet a hallgatók számára.

Mi vonzott a Marosvásárhelyi Rádióhoz? Mit szeretsz leginkább ebben a munkában, hivatásban?

Az embereket szeretem, akikhez és akikről szólhatok. Már a legelső tévéadásoknál arra gondoltam, hogy bekerülök az emberek nappalijába, ez a rádiónál még inkább kitágul, ott vagyunk a munkahelyeken, az autókban, a kertekben, befurakodunk a legintimebb területekre, akár a fürdőszobákba is. Ez lehetőség és felelősség egyszerre. Székelyföld rádiója a teret is kiterjesztette, elsősorban a hallgatók, ugyanakkor az interjúalanyok tekintetében is, a rádió mikrofonjának köszönhetően nagyon sok híres embert sikerült megszólítani.

Rendszeresen beszámolsz a fontosabb gyergyói hírekről, eseményekről, rendezvényekről, megemlékezésekről, a helyi közösség életének jelentősebb mozzanatairól. Mi jellemző a tudósításaidra? Mesélj bővebben sajátos tartalmukról!

Szeretném, ha az általam készített anyagoknak lenne üzenetük, mint egy színházi előadásnak vagy művészi alkotásnak. Nyilván ez műfajfüggő, hiszen egy hírt és egy mélyinterjút nem lehet összehasonlítani, de rengeteg esemény történik párhuzamosan, és a választásomat szinte ösztönösen az határozza meg, hogy valami pozitív megvalósítás, amit el kell mondani egész Székelyföldnek, vagy éppen nem kívánatos esemény, amit másoknak el kellene kerülni, vagy egyszerűen csak nálunk is ugyanaz történik, mert még az azonos gondok is erősíthetik az összetartozás érzését. A világ nem fehér és fekete, folyamatok vannak. Mindennek van előzménye és lesz következménye. A tények hallatán – mert csupán ez kerülhet kimondásra – a rádióhallgatóban kialakul egy kép, megért valamit, vagy legalább felsejlik előtte valami.

Véleményed szerint milyen tulajdonságok és képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy rátermett területi tudósító legyen?

A tudósító egy olyan újságíró, aki nem egy témában mélyül el alaposan (politika, gazdaság, sport, gasztronómia, stb.), hanem mindenen igyekszik rajta tartani a szemét. Ehhez elengedhetetlen a felkészültség, a tájékozottság. Szerencsés vagyok, mert én még igazi nagyoktól tanulhattam, többek között Csép Sándortól, Bodor Páltól, és kiváló tanáraim voltak az Ady Endre Sajtókollégiumban is. Ezt az alapozást már megelőzték a Figuránál töltött évek, a színház pedig önismeret, emberismeret és társadalomismeret tekintetében egyedülálló, felbecsülhetetlen iskola. Ebbe a titokzatos világba Bocsárdi László vezetett be tizenöt évesen, amiért hálás vagyok neki. Másfél évtizedet töltöttem ott. Aztán épp a rádiós munka miatt kezdtem el filozófiai tanulmányaimat, ahol további ragyogó elmékkel találkoztam. Ahhoz, hogy egy tudósító hatékony lehessen, mivel egyedül van, és viszonylag nagy területet kell lefednie, akár azért mert nagy a város, mint pl. Brassó vagy Sepsiszentgyörgy, akár azért, mert több települést fog át – mint én Gyergyószéken –, szükségszerű, hogy legyenek kapcsolatai, akik értesítik, ha valahol fontos esemény zajlik. Ugyanakkor, véleményem szerint, ami a tudásnál, a tájékozottságnál és a kapcsolatoknál is fontosabb: a tartás, az egyenesség. Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ezen a téren nem ért erőmön felüli kísértés. A hátgerincemre vagyok a legbüszkébb, hogy független tudtam maradni, sem gazdasági szervezethez, sem politikai alakulathoz nem kellett elköteleződnöm az elmúlt több mint három évtizedben.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, hivatást, szenvedélyt, közösségszolgálatot?

Legkevésbé munkát, sokkal inkább az utóbbiakat. Lehetőséget, hogy adhatok, hogy megmutathatom szülővárosomat és környékét, hogy elmondhatom a véleményemet. A Marosvásárhelyi Rádiót mint Székelyföld hangját olyan fontos szócsőnek látom, amelyet még mindig nem használunk ki eléggé, pedig hajtómotorja lehet Székelyföld szellemi és társadalmi megújulásának.

Mikor vagy elégedett? Mi nyújt számodra igazi élményt, elégtételt a rádiós munkádban?

A rádió szempontjából talán a hírek a legfontosabbak, viszont én jobban kedvelem a hosszabb terjedelmű anyagokat, amikor ki lehet bontani egy témát több megszólalóval, vagy el lehet mélyülni egy ember életének rejtelmeiben, és nagyon szeretem az élő bekapcsolásokat. Nyilván fontosak a visszajelzések, emberből vagyok én is, örülök, ha a hallgatók elmondják véleményüket. A legtöbb esetben fogalmam sincs, hogy milyen a fogadtatás, épp ezért felértékelődik, amikor mégis megtudhatom. Volt, hogy egy székelyudvarhelyi hallgató a szerkesztőségtől kérdezte meg a telefonszámomat, annyira megérintette az egyik anyag. Egy férfi megállított az utcán, hogy a tudósításomat hallgatva elgondolkodott, hogy tényleg, miért is viszünk több szatyor mécsest halottak napjára, mit szólnának ehhez eltávozott szeretteink, és mennyi szemetet termelünk ezzel. Nem kell velem egyetérteni, nincs nálam a bölcsek köve. De elgondolkodott, és ez a lényeg, mert éppen a gondolkodásról akarnak leszoktatni bennünket. Elégedett, nem tudom, voltam-e egyáltalán. Ha valami jól sikerül, akkor is azon rágom magam, hogy lehetett volna jobb, bánt, ha kimarad valami, vagy bakizok. A barátom a legeltökéltebb kritikusom, ha jónak találja, amit hall, azt mondja: olyan „csillás” volt. Egyszer Szekrényi Kati azt mondta: „te egy szín vagy a rádióban”. Ez felért egy díjjal!

A rádiózáson kívül mivel foglalkozol? Milyen hobbid van, amiben kedvedet leled, és amit szívesen, örömmel végzel szabadidődben?

Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert nagyon sok mindent kipróbálhattam: voltam diák, sportoló, kereskedő, takarítónő, vállalkozó, cégvezető, színész, tévés szerkesztő-műsorvezető, táborszervező, könyvtáros, tanár, feleség, anya, nagymama… A rádiózást hosszú éveken át tudósítóként ugyan, de főmunkaidőben végeztem, vagyis nem volt mellette más állásom. Ezek voltak a kegyelmi idők, amikor jutott idő mindenre. Aztán 2019-ben, amikor jelentkeztem a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár igazgatói tisztségére kiírt versenyvizsgára, azt hittem, le kell mondanom a rádiózásról. Nem így történt. Ez nem köztisztviselői állás, ezért nem összeférhetetlen, menedzseri szerződés mellett is művelhető. Nehezebb lett, de maradtam. A legfontosabb hobbimat a családtól örököltem. Nagymamámtól, nagynénémtől, édesanyámtól nagyon sok kézimunka készítését elsajátítottam, rengeteg varrottas és hímzés öltéseit megtanították, tudok horgolni, kötni, szabni-varrni. Ezek a kedvenceim. A kertészkedésre csak néhány éve van lehetőségem. A veteményes nagy tanítómesterem. Rácsodálkozom, hogy a pici magból hogy lesz méretes termés, és megtanít, hogy mindennek ideje van. Mert bizony diónyi lesz a későn ültetett hagyma, és az időben ki nem szedett gyomok túlnőnek a termésen is, elvéve tőlük a fényt és tápanyagot. Sőt még a begyűjtés ideje sem halogatható. Az épületben legtöbbet számítógép előtt töltött idő után jólesik a természetben lenni, ezért az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival is szívesen kirándulok, túrázok. S, persze, nem lehet az ember hűtlen olyan szerelmekhez, mint a könyvek vagy a színház, főként a Figura, amely születésétől bennem él. Az időgazdálkodással hadilábon állok, ezért nehezen egyensúlyozok a hétköznapokban a tennivalóim között, de hálás vagyok a Jóistennek, hogy ennyi lehetőséget bízott rám.

Milyen gondolatot, szemléletet, üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a rádiós tudósításaidon keresztül? Hogyan fogalmaznád ezt meg?

Viktor Emanuel Frankl írásaira férjem halála után találtam rá. Megváltoztatta az életemet, logoterápiája és egzisztenciaanalízise doktori kutatásaim témája lett, és hiszem, hogy elmélete megtartó erővel bír ebben a meglódult világban. Szerinte az ember mindig értelemre törekszik, meggyőződése, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen, és mindenkinek megvan a saját meghatározott hivatása vagy küldetése az életben. Arra bíztatom hallgatóinkat, hogy mindenki találja meg a helyét, a feladatát, egyszóval élete értelmét abban a szituációban, amelyben éppen van, mert mindenkit más-más értelem vár, és mindenki számára létezik értelem, még a legkilátástalanabb helyzetben is. Hallgatóinkkal csak belső meggyőződésemet tudom megosztani, hogy az Élet minden szörnyűség ellenére szép, hogy aki éppen jobb állapotban van, az tudja felemelni azt, aki éppen elbukott, de figyeljünk egymásra, mert ezek a szerepek cserélődnek. Székelyföld, a keresztény értékrend, az összefogás, ha megtartotta elődeinket több évszázadon át, minket is meg fog tartani és leszármazottainkat is, ha vigyázunk rá.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza