Beszélgetés Tasnády Ádámmal, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőjével-műsorvezetőjével

Mikor és hogyan érkeztél, milyen meggondolás vezetett a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

A változás és a változtatás iránti belső igényem. 2023-ban eljött egy olyan pont az életemben, amikor már a testi, lelki, szellemi egészségem került veszélybe a színházban – szinte mindenről lemondtam, és majdnem mindent feláldoztam a színház oltárán. Le kellett vennem néhány dolgot a rulettasztalról – főleg magam miatt. Kereken egy év színház után választás elé helyeztem magam, életem legnehezebb elhatározása volt. Olyat vallottam be magamnak, amire régen gondolni sem mertem, vagyis: én már nem szeretném a több évtizedes „színészi” tanult tehetetlenséget megszokni, rájöttem, mi az, amit nem vagyok hajlandó a továbbiakban csinálni. Sorolni kezdtem: nem akarok éjjel próbálni, reggel-este a színház öltözőjében gubbasztani, a rendezőkkel és az örökösen központba kerülni akaró kollégákkal konfrontálódni, nem akarok valamiért folyton hálás lenni, versenyezni bizonyos szerepekért. Nem akarom elfogadni, hogy a színpadon a testem „csak” egy jel, „csak” egy eszköz – nem tudtam már többé tárgyiasítani magam. Nem akarom sármosabbnak, jobbnak mutatni magam. Nem akarom elnyomni, meghazudtolni azt, aki valójában vagyok. Az elveimről sem vagyok hajlandó lemondani. Én nem tudok az irodában kávézni, smúzolni, sírni vagy mosolyogni – attól függ mit kíván a helyzet –, hosszan elnyúlni a szereposztó díványon. Rajtam az látszik, ami van: legyen az öröm, boldogság, kétségbeesés, pánik, letargia vagy bármi egyéb. Nem tudok más valaki lenni, mint önmagam. Emiatt csak a saját szemszögemből tudok hitelesen játszani. Nem akarom magammal vinni a szerepem és a színházat, az ezzel járó problémákat. Az a hivatásom, nem az életem – még ha a krém nem is ért ezzel egyet. Nem akarok betegen, gyógyszermérgezéssel, hasmenéssel és hányással, sérült végtagokkal, lázasan, náthásan, kialvatlanul színpadon állni – mert mindegyikre volt már példa, és ez nem panasz, mindig hangsúlyozom: önként tettem, csak mai ésszel meglepődőm a felelőtlenségemen. Nem akarom a légből kapott dumákat végighallgatni és összekeverni a friss levegőt a huzattal: lendülj át a fáradtságon, ne koncentrálj a fájdalomra, a fáradtság energiáját használd fel, építsd be a feladatba, ne a betegségre koncentrálj, mert tovább tart, engedd el a betegséget és a fájdalmat… Engem már nem tudnak ezzel beetetni. Már nem vagyok kíváncsi a farzsebből előkapott badarságokra. Szerintem krónikus imposztor-szindrómás az alkotói világ nagy része. Ebben sem találtam a helyem: én mindenért megdolgoztam, mindig mínuszról indultam, semmit nem kaptam tálcán, nem voltam VIP gyerek. 2023 februárjában tehát valami azt súgta, meg kell pihennem, el kell hagynom a színházat, mint szerződtetett főállást. Valamiért nem éreztem már jól magam a bőrömben.

Hogyan kezdődött a rádiós pályafutásod?

Pontosan emlékszem: 2023. február 7-ére, délelőtt 11 órára voltam hivatalos Szász Attilához – Ila Ildikón keresztül jelentkeztem be, ugyanis a színészi hátterem okán többször is meg voltam szólaltatva a reggeli műsorban. Volt egy belső megérzésem, hogy talán műsorvezető lehetnék. Bejöttem, hoztam egy önéletrajzot meg egy ajánlólevelet Váta Lórándtól – beszédtechinkát tanított nekem a színészképzőben, de emellett embernek is nevelt. Szóval így beérkeztem a főszerkesztőhöz, bemutatkoztam és elmondtam mit szeretnék: reggeli műsorozni. Szóba került a riporteri munka meg a híradó. Mondtam, egyik sem én vagyok, felejtős – maradjon a reggeli műsor. Így maradtam Ila Ildikóval és Kányádi Orsival három napot adásban, de kizárólag, mint megfigyelő. Aztán szombaton, február 11-én találkoztam Csepán Ida Júliával, elfoglaltam a stúdióban a legtávolabbi széket, de megkérdezte, hogy minek ülök hátra, hát nem műsort jöttem vezetni? Azóta együtt moderáljuk a reggeli műsort, valósággal ottragadtam. A híradó nem hagyott nyugodni – intenzíven jártam megtanulni mindent, ami a hírműfajhoz tartozik.

Azóta tehát a hétvégi Jó reggelt, Erdély! társszerkesztője és műsorvezetője vagy (Csepán Ida Júliával együtt). Mi jellemzi ezt a műsort és mit jelent neked?

A reggeli csúcsidőben mi vagyunk a hallgató ébresztőórája. Itt pörögni kell és jelen lenni, tolni a legfrissebb információkat. Érdekes témákat, új dolgokat felfedezni, ezeket kivesézni. Az én hangomra hagyja el otthonát a hallgató, ez óriási felelősség. Kötelességem frissen, kipihenten és életigenléssel megszólalni, ugyanezt a szintet három órán keresztül fenntartani. Ez a műsor napindító, arra kell törekednem, hogy a hallgató arcán egy kis mosoly megjelenjen. Ha ez megtörténik, akkor én már elvégeztem a feladatom. Mindent, amit magamról és az eredeti hivatásomról tudok, igyekszem a mikrofon mögé vinni. Minden műsor előtt megfogadom, hogy önmagamat adom, emberközeli maradok. Hiszen a hallgatóknak, a közönségnek szerintem ma erre van leginkább igénye. Ennyi mű dolog között, embereket akarnak hallani és látni. Több ezer hallgatónk lakásába, konyhájába, udvarába kopogtatás nélkül mentem be a hangommal. Rengetegen befogadtak – ez óriási megtiszteltetés és bizalom a hallgatók részéről. Elkísérem az embereket nyaralni, orvoshoz megyek velük, asszisztálok takarításnál, főzésnél, kertészkedésnél. Van, aki dolgozni visz magával, horgászni, vagy épp az ünnepi menüt állítja össze a társaságomban. Sokan csak háttérzajként tekintenek rám. Ez sem baj, hiszen az az információ, ami őket érinti, eljut hozzájuk. Jártam már a rádió hullámhosszain elköltözött hallgatóinknál is: Budapesten, Németországban, Angliában, New Yorkban, Ausztriában. Nyaraltam már Olaszországban és Spanyolországban is. Osztálykiránduláson jártam. Különböző fesztiválokon vettem részt, ahová a hallgatók elvittek a zsebükben. Bejártam Erdélyt és (nem csak) Európát a Marosvásárhelyi Rádió hullámhosszain.

Kiket tartasz mentoraidnak a Marosvásárhelyi Rádiónál?

Az az illető, akit megtisztelünk ezzel a címmel, nemcsak a hivatásában felkészült, hanem erkölcsi példakép és szakmai útmutató is egyben. Szerintem egy pályakezdő arra tud igazán felnézni, akin azt látja, hogy a valóságban is a tanácsai szerint él. Nem szeretnék senkit megbántani, ezért nem emelnék ki senkit név szerint, de természetesen, van néhány kollégám, akire igazán felnézek. Ezzel együtt pedig minden munkatársam szakmaiságát, tapasztalatát, emberi mivoltát tiszteletben tartom, beosztástól függetlenül; ez számomra elengedhetetlen – nem mellékesen én vagyok a legfiatalabb szerkesztő-műsorvezető ebben a szerkesztőségben.

Hogyan tekintesz a hírszerkesztői munkára, hiszen ezt a feladatkört is végzed?

Amennyire visszakoztam tőle, most annyira szeretem. Ha választanom kellene a reggeli műsor és a híradó között, nem tudnék dönteni – de szerencsére nem is nekem kell, nagy fejtörést okozna bármelyikről is lemondani.

Hiszek abban, hogy az igazságot, a valóságot, a tényeket meg kell osztani. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha vitát szül. A hírműfaj a média legneutrálisabb, legtávolságtartóbb, legobjektívebb területe, ám ebben személyességet és egyéniséget találni – ez a kihívás, a feladat. És mégsem önmegvalósítani: a híradó nem rólunk szól – de rajtunk múlik, hogyan szól másokról: másokhoz. Felelősséget érzek az emberek tájékoztatásáért. A hitelesség pedig nem választás: ez abszolút kötelesség. Így hidat építhetek ember és ember, közösség és közösség között. Egy információ rajtam keresztül bárhová, bárkihez eljut. Elvégre minden adás egy lehetőség arra, hogy tisztábban lássunk, és közelebb kerüljünk egymáshoz. Mert a mai média világában, ahol a manipuláció és az érdekek gyakran elnyomják a valóságot, különösen fontos higgadtnak és tárgyilagosnak maradni. Pontosan, sokszor csendben közvetíteni – mert a csend hitelesebb, mint bármilyen hangos állítás. A hírfogyasztó bizalmát nem lehet megvenni – csak kiérdemelni. A valóság nem mindig látványos, de attól még fontos. Az igazság nem mindig népszerű, de mindig szükséges. Mert nemcsak azt kell tudni, mi történt, hanem azt is, miért fontos, hogy tudjunk róla. Hiszem, hogy az őszinte tájékoztatás ma már nem csupán szakmai feladat, hanem társadalmi szolgálat.

Milyen tulajdonságok, képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy jó, rátermett szerkesztő-műsorvezető, hírszerkesztő legyen?

Azt gondolom, nem az ember választja a híradót, hanem a híradó szólítja meg az embert – legalábbis rám ez igaz. A híradós lét szerintem egy attitűd, egy szerep, amit az ember vagy könnyedén magára tud ölteni mert adott a személyiségében – és voltaképpen így már nincs is dolga ezzel -, vagy nem. Hangban semleges, száraz tényközlés – ám ennek ellenére az egyéniségedet hoznod kell a hírösszefoglalóban és a hírblokkban. Ugyanez igaz a képernyőre is: letisztult öltözet, rezzenéstelen arc, határozottságot, megbízhatóságot és biztonságot sugalló tekintet. De összességében bármilyen megszólaláshoz, műsorvezetéshez, megjelenéshez elengedhetetlen a vegytiszta igazság iránti elkötelezettség, a hitelesség, és szerintem a közszolgálatiság alapelvei: azaz pártatlanság, semlegesség, közhűség és átláthatóság. Azt képviseld a rádióban vagy a képernyőn, amit a hétköznapi életedben is – csak így lehetsz emberközeli és hiteles. Mindent ledob magáról ez a hivatás, ami hamis, megtévesztő és valótlan. A magánéletemben is törekszem arra, hogy a szakmai megítélésemet semmi ne árnyékolja be. És ez fordítva is igaz. Nyitott szemmel kell járni a világban, olvasni, érdeklődőnek lenni, emberekkel beszélgetni és szert tenni némi önismeretre, hogy az ember tudja, mi az, amiben önazonos tud lenni.

Néhány hónapja a Sóvidék Televízió híradós műsorvezetője is vagy. Ez egy újabb szakmai kihívás, próbatétel, megmérettetési lehetőség?

Ha minden jól megy, szeptember végétől heti rendszerességgel leszek képernyőn, több alkalommal is. Természetesen, ez egy óriási kihívás és felelősség: egy televízió híradójának az arcának lenni ebben a korban nagy feladat, még egy tapasztal, rutinos személynek is. Voltaképpen az adott hírműsorban, amit én moderálok, képviselem a televízió hírszerkesztőségének munkáját; rengetegen dolgoznak azokon az anyagokon, amelyeket nekem kell a felkonfokkal összekötni. Nem mellékes, hogy ezzel a feladattal én vagyok Románia legfiatalabb híradós műsorvezetője, van mit bizonyítanom – ismertették velem a tényállást képernyős kollégáim. Örülök a lehetőségnek, hiszen – eredeti hivatásom okán – szeretek „látszani is”, arról már nem is beszélve, hogy a híradózás csúcsa maga a képernyős hírműsorvezetés; úgy érzem, megértem a feladatra. Hogy megmérettetési lehetőség-e, azt nem tudom, nem kell senkivel versengenem, rám van igény, engem hívtak; de azt igen, hogy nem szeretnék senkire hasonlítani, az életem minden területén a saját egyéniségemet szeretem kialakítani. A képernyőn is az önazonosságra törekszem, hogy kialakítsam a magam stílusát, amitől jellegzetesen Ádám-os lesz a hírműsor.

Írással, újságírással is foglalkozol, a Népújságnak vagy a szerkesztője. Tavaly jelent meg az első könyved. Honnan ered az írás iránti vonzalom, elkötelezettség?

Számtalan írásom volt már gyermekkoromban, de valahogy mind elvesztek a felnőtté válásom útján; pontosabban, volt, amit megsemmisítettem, és volt, amit simán eltettem, máig ismeretlen helyre. Nem voltam olyan menő gyerek, akit egy közösség befogadott volna – pedig sokan ezt feltételezik rólam –, ezért a rajzolásban és az írásban szublimáltam az egyedüllétem. Mindig az volt az érzésem, hogy olyan világba születtem, ahová nem tartozom. Az írás, és azt hiszem maga a művészet, egy lehetőség volt arra, hogy igazán megmutassam magam. Mivel kulturális környezetből érkeztem, többnyire ilyen tartalmú cikkeket várnak tőlem. De lassan ezt szeretném levetkőzni magamról, szeretnék kifejezetten közélettel kapcsolatos, igazán bennünket érintő dolgokról írni. Annyi minden alakult át bennem az elmúlt három évben, hogy már egyre nehezebb azonosulnom a mai kulturális kínálattal. Egyébként a színészmesterség tanáraim is azt mondták, hogy én 1970-ben éreztem volna magam a legjobban színészként. Én retro-léleknek tartom magam: számomra Székely János, Horváth Imre, Salamon László és Dsida Jenő versei a legszebbek, a Szeressünk!, a Madarak és a Van, aki forrón szereti című filmek a kedvenceim, Frank Sinatra dalait és Kálmán Imre operettjeit hallgatva esik a legjobban a bor, valamint V. C. Andrews könyveket olvasok, szigorúan csak ’80-ból. Kedvenc együttesem az ABBA és a Sunrise Avenue, a kedvenc levesem a szabógallér leves. Most képzelj el engem az alternatív, igazán kortárs világban…

Milyen meggondolásból született meg a könyved, a Nagy dolgok kisbetűvel? Mi késztetett a megírására?

Engedd meg kérlek, hogy idézzek – mert az előszóban sikerült annak idején mindent pontosan megfogalmaznom:

„kedves olvasó(m)!

engedd meg kérlek, hogy az elkövetkezendő néhány oldalban tegezzelek. ebben a könyvben mi ketten ugyanazok vagyunk, vagyis egyenlőek – és ez most politikától mentes.

biztosan feltűnt már: ebben a könyvben nincs nagybetű vagy kisbetű. mert ebben a könyvben egyek vagyunk: mindannyian a hominidák csoportjába tartozunk, és a kategória nem más, mint az ember. minden általunk kitalált megkülönböztetési faktor nélkül csak simán, egyszerűen: ember. a kisbetűk tehát ezt az egyenlőséget hivatottak képviselni. ugyanonnan jöttünk, ugyanarra tartunk. az élet körforgásában mindannyian másodpercről másodpercre haldoklunk. érkezések és indulások hosszú sorozata ez a közel 30 ezer nap, amit a földön töltünk – együtt. hadd legyünk legalább írásban hasonszőrűek, mentesek a 21. század kitalált hierarchia rendszerétől. egy hajóban evezünk. mi ketten. engem már zavar, hogy társadalmi, nemzetiségi, politikai, szexuális, vagy akár anyagi szempontból dekára pontosan kimérnek. mintha az ember egy matematikai képlet osztója vagy szorzója lenne. vagy fekete, vagy fehér. közben én én vagyok, te pedig te vagy – közös bennünk az út, amin a létben haladunk. közös a közel 30 ezer napos földi létünk.

így tehát nagy dolgok, kisbetűvel. mert hajlamosak vagyunk bolhából elefántot csinálni. a kis dolgokat nagy dobra verni, és az igazán fontos dolgokról hallgatni. hasznos elhallgatások hosszú sorozata övezi mindennapi kommunikációnkat: taktikai, diplomáciai, védelmi, etikai okokból. mindig van egy fedő-terminus arra, hogy miért hallgatunk, miért nyeljük le azt a bizonyos békát.

hogy miről is szól ez a könyv? a hekkerekről és a hekkelésükről. jó, igazad van, ez kissé erős kezdés, indítsunk közelebbről: fájdalomról, értetlenségről, emlékekről, jelenről, kicsit a múltról, tanácsokról, kritikákról, diákokról, fiatalokról és idősekről, nemzetekről és csoportosulásokról, barátságról és ellenségekről, művészetről, színházról, elhivatottságról, elmúlásról – vagyis rólunk, emberekről. az élet művészetéről és a túlélésről. közéleti tényezőkről. kérdésekről, néha – bár ritkábban – válaszokról. arról írok, ahogyan én látom a világot, amibe kénytelen voltam megszületni, ide jönni tanulni és tapasztalatot gyűjteni. ez a könyv a személyes vallomásom. ez a könyv az én lélekigazságom.”

Gyakran egész napokat dolgozol. Mit jelent számodra a rádiózás? Munkát, küldetést, szenvedélyt, elhivatottságot, közösségszolgálatot?

Gyakran hallom a közeli ismerősöktől, barátoktól, hogy nem fognak engem a plusz melóért külön díjazni, szobrom sem lesz a főtéren. De könyörgöm, hát kinek kell? Nekem ez a lételemem, a mozgatórugóm: én így vagyok egész. Szeretek dolgozni menni, időt tölteni a szerkesztőségben. Szükségem van a pörgésre, hogy mindig aktív legyek. Szeretem, ha valami kizökkent a jó értelemben vett rutinból: rendkívüli hírt bejelenteni (ebből egyébként az elmúlt hónapokban rekordot döntöttem, épp Farkas Istvánnal nevettük nem olyan régen, hogy én vagyok a rendkívüli hírek bejelentője: pl. a 2024-es elnökválasztás érvénytelenítése, az államfői tisztség megüresedése, ezáltal az ügyvivő kormány létrejötte és az ideiglenes elnök kinevezése, az éles politikai konfrontációk ezek kapcsán, Ferenc pápa halála és a konklávé kezdetének időpontja – valahogy az én műszakomban történt minden), élő tudósítót kapcsolni, választási híradót bemondani, exkluzív interjúkat készíteni. Azt mondják, a terepen a legérdekesebb. Én határozottan szerkesztőségi, stúdiós egyén vagyok, ott érzem jól és biztonságban magam, onnan tudok igazán hasznos, hatékony lenni és a legjobban átadni az információkat. Egyedül szólalok meg a mikrofon előtt, de sok ezer ember hallja, amit mondok – ez egy olyan erő, amivel soha, semmilyen körülmény között nem szabad visszaélni. A színházban is azt mondtam, arra vagyok hivatott, hogy az embereket szerepeken keresztül megérintsem. Most csak egy dolgot kell adnom és alakítanom: önmagamat kendőzetlenül – mert itt csak erre kíváncsiak az emberek.

Miben és hogyan segít a színművész képzettséged a rádiós munkádban?

Igyekszem minden adottságomat a mikrofon mögé vinni; jót és rosszat egyaránt. Feltételezem sok előnyöm származott a színészképzőből: beszédtechnika, spontaneitás, könnyedén vágom ki magam, ha hibázom, improvizációs képesség, a kamera előtt komfortosan érzem magam. Mi tagadás, hullámokban hiányzik a színház, hiányzik a színpad, az, hogy életre keltsem a drámaírók által papírba vésett karaktereket. Soha semmi nem fogja tudni pótolni azt az érzést, amikor színpadon állok. Semmihez sem tudom hasonlítani azt az állapotot, amely a takarásból kivezet a nyílt színre. Hiányoznak a reflektorok, amelyek szembe sütnek a szuffitából való kilépéskor, a színpad okozta izzadtság, a jelmezek illata, ahogyan együtt lélegzem a közönséggel. Hiányzik a drámai szövegeken való elmélkedés, a szerepem viszony-rendszerének felfedezése és elemzése, az, hogy hangot és testet adjak a karakteremnek. Hiányzik a szöveg alatti rejtély, a subtext. Hiányzik a színházi öltöző, a próbaruháim illata, a zenekar, a jazztánc cipőm – de mindez csak néha hiányzik, mondjuk a szeptemberi évadkezdésnél, mert idealizálom a színészi létet. És nem szabad elfelejteni, hogy annyi minden tartozik a színházhoz, és a színház is annyi mindenhez tartozik. És ami ennél fontosabb: a színház nem köthető csak épülethez, fizikai jelenvalósághoz, látható dolgokhoz. A színház voltaképpen a lélek kiterjedésének színtere – beengedni többszáz embert a gondolataimba, érzéseimbe. Megmutatni magamat belülről. Kiterjeszteni az intim szférámat. Ezer fős magányban létezni. Én adásban is ezt teszem. A rádió frekvenciáinak színpadára költöztem az öltözőmből – csak itt végre jól érzem magam.

Tehetséges fiatalként úgy érzed megtaláltad itthon, Erdélyben a helyedet? Nem vonzott soha külföld, a könnyebb érvényesülés, magasabb kereseti lehetőség, esetleg kecsegtető filmszerepek?

Én nem hiszek a tehetségben. Annyi tehetséges emberrel találkoztam már, hogy plafonizálódtam és jóllaktam ezzel a címkével. Én az adottságban hiszek, amit kitartó és kemény munkával a profizmus szintjére lehet emelni. Az élet érkezések és indulások hosszú sora, számtalan megkeresést kaptam, talán a fontosabbak: az Elfogy a levegő c. mozifilm megjelenésekor kiköltözhettem volna New Yorkba – egyébként el is gondolkodtam rajta elég komolyan. Végül nem láttam magam a bőröndömmel a Kennedy reptéren. Miután a rádióhoz kerültem, egy előadást vállaltam, mint leköszönő produkciót, ez volt a Legénybúcsú Szente Vajk rendezésében – ezzel búcsúztam a színpadtól 2023 szeptemberében. Valahogy belecsöppentem a darabba, felkértek. Ezt követően kimehettem volna Magyarországra. Ezt is visszamondtam. Sokan kérdezték, hogy miért: mert nekem itthon, Erdélyben van dolgom. Nekem már itt volt a rádió, nem tudtam volna már csak úgy elszakadni innen. Úgy kopott ki a színház az életemből, hogy nem maradt bennem űr, nem fájt annyira, ugyanis a rádió betöltötte az életem. Ugyanakkor a honvágy szerintem egy betegség, és nekem abból bőségesen kijutott, hála a már korábban említett felelőtlenségemnek. És a haza, a szülőföld iránti hűség – azzal mi van? Szerintem otthon, a saját környezetében kell valamit tennie egy alkotónak. Én az itthoni embereknek szeretnék adni valamit, az itthoni közösségért szeretnék tenni és dolgozni. Nem fogom csak úgy elhagyni a süllyedő hajót, megpróbálok abban segíteni, hogy a fedélzetről együtt kimerjük a vizet. Mert itthon vagyok otthon, és így vagyok önazonos.

Köszönöm szépen!

Szakács Géza