Beszélgetés Szép Zoltánnal, a Marosvásárhelyi Rádió sportriporterével, sportszerkesztőjével

Mikor és hogyan vezetett az utad a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Két éves külföldi tanulmányaimat befejezve 2011-ben visszatértem Marosvásárhelyre, egyrészt honvágyam volt, másrészt hiányoztak a barátaim és hazatérve természetesen munkát kerestem. Láttam egy hirdetést, hogy az Erdély TV híradós szerkesztő-riportert keres, én pedig jelentkeztem. Két hónapja lehettem a TV-nél amikor a sportcsarnok névadási folyamatával kapcsolatban készítettem egy híranyagot Kádár Zoltánnal, akit akkor ismertem meg. Az interjú végén Zoli megkérdezte, hogy nem lenne kedvem kipróbálni a rádiózást? Én pedig igent mondtam, mert érdekesnek tűnt a dolog. A sors úgy hozta, hogy 2012 márciusától a rádió munkatársa vagyok.

Hogyan lettél sportriporter, a Kispad szerkesztője-műsorvezetője ( Kádár Zoltánnal együtt) ?

A fennebb említett történet vezetett el odáig, hogy Kádár Zoli mellett megtanultam műsort vezetni, sporthíradót szerkeszteni, improvizálni. Zoli első perctől kezdve rám merte bízni a dolgokat, és ezt a bizalmat igyekeztem meghálálni, úgy érzem sikerült, hisz idővel már azt is megengedte, hogy egyedül műsort készítsek.

Milyen tulajdonságok, képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy képzett, rátermett sportriporter-sportszerkesztő legyen?

Először is: szenvedély a sport iránt. Emellett fontos a felkészültség, gyors reagálás, jó beszédkészség és empátia – hiszen emberekkel dolgozunk. A hitelesség elengedhetetlen. Tudni kell hallgatni, kérdezni, és képesnek kell lenni a lényeget megragadni – akár egy 90 perces meccsben, akár egy 2 perces interjúban.

Ha visszatekintesz, mit mondhatsz el, hogyan alakult a pályafutásod a Marosvásárhelyi Rádiónál?

Folyamatos tanulás jellemezte. Voltak időszakok, amikor többet tudósítottam terepről, emlékszem volt olyan nyár, hogy minden fesztiválra engem küldtek el, azt nagyon élveztem, hisz a munka mellett jutott idő bulizni is. De mindig próbáltam úgy végezni a munkám, hogy a hallgatók érezzék: amit hallanak, az szívből jön. 2016-ban teljesült egy álom, ami kicsit elérhetetlennek tűnt, tudósíthattam a Riói olimpiáról! Korábban romániai magyar rádiós, de még romániai magyar újságíró se nagyon járt olimpián tudósítóként. Ez egyszerre volt hatalmas büszkeség és öröm, de nagy teher is, hisz tudtam, hogy bizonyítani kell. Úgy érzem sikerült helytállni és ezt a szakma is díjazta, hisz a MÚRE egyik nívódíjasa lettem akkor, pár éve pedig az MSÚSZ nívódíját is megkaptam egy pekingi olimpiai interjúmért, ami szintén egy visszaigazolás volt, hogy jó úton haladok.

Hosszú évek óta aktívan, versenyszerűen sportolsz, sífutóként több világversenyen is részt vettél. Mit jelent számodra a sport, a szabad mozgás, a versenyzés?

Mondhatnám, hogy az első szerelmet, hisz 12 éves korom óta vagyok igazolt sportoló. Eleinte persze az eredmények voltak a legfontosabbak, később azonban rájöttem, hogy nekem a sport kitörés is volt, meg a mindennapokat is könnyebbé teszi. Rengeteget adott a sport, nyelveket tanultam meg, barátokat, világot láttam, fegyelmet tanultam, de azt is megtanultam, hogy sosem szabad feladni, még akkor sem amikor már senki se bízik benned, vagy esélyt se adnak neked. Amikor versenyzek a határaimat keresem és valami olyat próbálok csinálni, amitől jobban érzem magam. Ritkán van olyan edzésem vagy versenyem, hogy alig várom véget érjen, én tényleg élvezem azt amit csinálok.

És mit jelent számodra a rádiózás?

Egy életformát, sokszor ugyanis szabadnapon is azon veszem észre magam, hogy keresem a hírt, a témát az utcán. A sporteseményeken pedig az a célom, hogy amikor valaki meghall egy sportösszefoglalót vagy egy élő közvetítést, érezze, hogy ott van velünk a pálya szélén.

Az évek során több világméretű sporteseményről ( világbajnokságokról, téli és nyári olimpiai játékokról) tudósítottál élőben. Milyen élmény egy-egy ilyen rendezvényről élőben közvetíteni?

Hatalmas élmény, hisz nagyon szeretem, amit csinálok. Megtisztelő, felemelő és egyben óriási felelősség, mert a mikrofon mögött állva ott van benned a tudat: most több ezren hallgatnak, és rajtad keresztül élik meg azt, amit te ott látsz és érzel. Szóval amekkora élmény, olyan nagy felelősség is.

Melyek voltak a legemlékezetesebb közvetítéseid és miért? Mit éltél át?

A legemlékezetesebb közvetítésem egyértelműen David Popovici világbajnoki aranyérme volt. Ez az élmény nemcsak sporttörténeti jelentőségű volt, hanem számomra személyesen is rendkívüli, mert egy teljesen váratlan helyzetben kellett helytállnom. Az esemény helyszínén, az uszodában a kollégámnak technikai problémái adódtak, és a döntő futam alatt, amikor a harmadik úszót mutatták be, szóltak a fülesben, hogy van tíz másodpercem nekem kell belépni adásba, ráadásul románul, a bukaresti közszolgálati rádió számára. Az adás élőben ment, nem volt idő újragondolni semmit. Egy pillanatra lefagytam, de aztán megszólaltam és számomra is hihetetlen, de megoldottam a feladatot. Az utolsó 25 méteren már olyan átéléssel közvetítettem és torkom szakadtából kiabáltam, hisz Popovici történelmi aranyérmet szerzett, és én közvetíthettem ezt az ország-világ számára. Székelyként románul, ma is kiráz a hideg, ha rá gondolok, vagy újrahallgatom. Örök élmény és büszkeség. Megerősített abban, hogy a rádiózásban az egyik legfontosabb képesség: higgadtnak maradni és ott lenni fejben és lélekben is, amikor a legnagyobb a tét.

Hogyan készülsz fel az élő közvetítésekre?

Amikor nem 10 másodpercem van rá, akkor a felkészülés már napokkal korábban kezdődik: statisztikák, háttéranyagok, versenyzők élettörténete, aktuális forma. Fontos számomra, hogy ne csak adatokat mondjak, hanem érdekessé és hallgathatóvá tegyem a közvetítést. Szeretek a helyszínen lenni már korábban, hogy felmérjem a terepet, magamba szívjam a legfontosabb információkat.

Ért-e kudarc sportolóként vagy sportriporterként és ha igen, mi volt az? Mit tanultál belőle? Hogyan léptél túl rajta?

Természetesen. Sportolóként ezt már korábban megtapasztaltam, de ezekből fel kell állni és menni tovább, sőt tanulni belőle, vagy legalábbis okosabban csinálni legközelebb. Riporterként is előfordult, hogy egy interjú nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. De a hibát nem kell szégyellni, hanem fel kell vállalni és tanulni belőle. A kudarc a fejlődés része.

Csíkszeredában élsz, onnan dolgozol. Szép családod van, három kisgyerek édesapja vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni a rádiós munkádat, az aktív sportolással, a családi élettel és gyerekneveléssel?

Nem könnyű, mondhatnám azt is, hogy komoly logisztika, de egyértelmű, hogy a feleségem támogatása nélkül ezt nem lehetne. Az edzéseket nagyon okosan kell megterveznem és inkább a minőségre mint a mennyiségre kell jobban figyelnem, ugyanakkor ami nehezebb mostanában az-az, hogy elfogadjam nem vagyok már húszéves. Itt gondolok a regenerációra főleg, meg a robbanékonyságra. Most már a család van az első helyen, minden egyéb ajándék és az egyensúly sosem tökéletes, de törekszem rá minden nap.

Mi jelent számodra igazi elégtételt a hivatásodban, szenvedélyedben?

Amikor visszajelzést kapok a hallgatóktól, legyen az dicséret vagy kritika. Sokat jelentenek és persze az is, hogy azt csinálhatom amit szeretek – ez önmagában is elégtétel.

Legutóbb a Running Festival Csíkszereda sporteseményen moderáltál, majd a Keresztes Zsolt fényképét ( készítette Zákány Gergely) és példáját osztottad meg, aki egy lábbal, két mankóval futotta le a terepfutó verseny 7 km-es távját, több mint 400 m szintemelkedéssel. A bejegyzésedben azt kérdezed: – Neked mi a kifogásod? Tényleg, mi a kifogásunk?

Kercsó példája figyelmeztet minket, hogy sokszor túl könnyen mondunk le dolgokról. Az ő példája emlékeztet: amíg élünk, mozoghatunk, tehetünk magunkért és másokért. A kifogásaink legtöbbször belső korlátok – nem valós akadályok.

Milyen üzenetet fogalmaznál meg, mit szeretnél átadni a rádióhallgatóknak, sportbarátoknak, vagy akár azoknak a személyeknek, akik még nem látják be a mozgás, sportolás fontosságát?

Nem kell versenyezni, bőven elég egy séta, biciklizés, futás, mert ezek mind közelebb visznek egy egészségesebb, boldogabb holnaphoz. Kezdjék el ma – nem holnap. Tudom, hogy mindenki rohan reggeltől estig, de keressük meg azt a mozgási formát, amivel magunkért teszünk. Az is elég, ha reggelente autózás helyett gyalog visszük a gyereket suliba-oviba, aztán hazasétálunk-kocogunk és csak utána ülünk autóba.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza