Három évtized a köz szolgálatában

Beszélgetés Sármási-Bocskai Jánossal, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-műsorvezetőjével

Mikor és hogyan kínálta fel az Élet a lehetőséget, és milyen meggondolás vezetett a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Én véletlennek mondom ezt a „lehetőséget”. 1995-öt írtunk, és akkor még volt Fiataloknak fiatalokról – ifjúsági műsor a Marosvásárhelyi Rádióban. A szerkesztője László Edit (ma: Erdei Edit-Zsuzsánna) volt. Több heten keresztül bemondott egy olyan felhívást, hogy diákriportert keresnek. Én 1991-ben érettségiztem, és már túl voltam a sorkatonai szolgálaton is. A hirdetés felkeltette az érdeklődésemet, és azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha kipróbálnám. Már nem tudom, hogy június 1-jén mit kerestem Marosvásárhelyen, de azt terveztem, hogy szakítok időt, és bemegyek a rádióhoz. Amikor megláttam a hatalmas kőkerítést és a domb tetején, a bejáratnál a katonát vagy rendőrt (nem emlékszem pontosan), inamba szállt a bátorságom. Tettem még egy kört a tömbházak között, és egy fél óra múlva visszamentem. Azzal nyugtattam magam, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy nem eresztenek be, és nem találkozom a szerkesztővel. 1995-ben a bejárati ajtó még vasrácsos volt, mögötte volt a kapusszoba. Nem volt valami bizalomgerjesztő. A kapusnak mondtam, hogy kit keresek, ő pedig rákérdezett: meg van beszélve? Nem tud rólam, de szeretnék beszélni László Edittel – válaszoltam. Leültetett az előtérbe, ahol néhányan kávéztak, beszélgettek. Amíg vártam, próbáltam kitalálni, hogy a jövő-menő emberek közül kiket hallok a rádióban, és az ismert nevek közül melyik kire illik. Aztán persze kiderült, amikor már a rádióban dolgoztam, hogy még véletlenül sem találtam el egyet sem. Nem kellett sokat várnom Editre, odajött, és jó hosszasan elbeszélgettünk. Bár nem engem vártak, adott egy esélyt. Egy hét múlva kellett próbariportot vinnem a barátságról. Aztán a második találkozó után is kaptam feladatot, és már 31 éve, hogy itt vagyok.

Ki(k) voltak a mentoraid, és hogyan alakult a pályád, amíg önálló szerkesztő-műsorvezető lettél?

Természetesen Edit volt az első és meghatározó a pályám alakulásában. Volt türelme és ideje foglalkozni velem és a hozzám hasonlókkal. Mert aztán többen is megfordultunk az ifjúsági műsornál. Minden anyagom megbeszéltük és kielemeztük, elmondta, mire kell figyelni, hol kell csiszolni a kérdéseken. Az első debütáló anyagom az erdőszentgyörgyi XII. osztályosok ballagásán készült, és riporternek Sipos Jánosként jelentettek be. Aztán még két alkalommal ezen a néven „futottam”. Gondoltam, így illik a rádióban, hogy „művészneve” legyen a munkatársaknak, mint a hajdani Szabad Európa Rádiónál. Mikor rákérdeztem, kiderült, hogy így emlékeztek a bemutatkozásomra. 2001 novemberéig aztán Sármási Jánosként készítettem az interjúkat, riportokat. 1998 őszéig csak az ifjúsági műsorban voltam hallható, majd Kelemen Ferenc és Csifó János is kért tőlem egy-egy anyagot. Talán 1999-ben kerültem a Gazdaélethez, amit akkor Toth Béla szerkesztett. Ő hamar szabad kezet adott, mert látta, hogy megcsinálom, amit kér. Az ő „szárnyai” alatt kezdett kialakulni a stílusom – ha van ilyen. Ő engedte, hogy kísérletezgessek. Ezzel párhuzamosan lassan a Falu világa műsorba is „beszervezett” Vári Marianna. Ekkor kezdtem a terepezést is más szerkesztőkkel. Eleinte párban készítettük a faluműsorokat. Jó iskola volt, nagyon sok, számomra ismeretlen településre eljutottam. Akkor értettem meg, hogy az igazi rádiózás terepezés nélkül nem létezik. Majd a 2000-es évek elején a hollandok segítségével átalakították a rádió műsorrácsát. Így a tájékoztató műsoroktól kezdve majdnem minden műsorba be kellett ugrani. Legtöbbször élőben helyszínekről, telefonon vagy a stúdióban. Az elején stresszes és fárasztó, olykor megalázó volt egy-egy szerkesztő utasítgatása. De ma azt mondom, jó volt úgy. Én mindenkitől szívesen tanultam. Végül is minden szerkesztő, műszakis kolléga lehetne a mentorom. Néhai Székely Éva néni látott el gyakorlati tanácsokkal, ami a megszólalást illeti. A műszakisok a felvétel technikai oldalát magyarázták el. Én meg szívtam magamba mindent, mert egy új, izgalmas világ volt ez nekem. Ne felejtsük el, hogy 2000-ig szalagra dolgoztunk, és igazi művészet volt az anyagok vágása, bekeverése. Majd a számítógépes korszakban, amikor magunkra voltunk utalva – nem mindig volt operatőr –, akkor tanultuk meg igazán a szakmát.

Jelenleg több műsort is szerkesztesz és vezetsz. Kérlek, nevezd meg, és ismertesd, hogy mi jellemzi ezeket a műsorokat.

Jelenleg öt műsort szerkesztek. Kedden a Gazdaéletet, csütörtökön a Vendégségben a Marosvásárhelyi Rádiót, vasárnap a Gyermekműsort, a Falu világát és a Visszapillantót szerkesztem/vezetem. A Visszapillantón kívül minden műsort örököltem, de az évek, évtizedek alatt „saját képemre formáltam”. A Gazdaélet egykor a mezőgazdaságban dolgozók rovata volt, ma a vidék magazinműsora. Így minden téma, minden esemény, ami a vidékkel kapcsolatos, helyet kaphat benne. Szeretem, mert sok értékes, „egyszerű, de nagyszerű” emberrel találkozhatom. A Vendégségben a Marosvásárhelyi Rádió műsorral is csodálatos emberekhez jutok el. Ebben lehet portré, eseményekről összeállítás, sok olyan téma, ami „kilóg” minden rovatból vagy műsorból. Ma már nem mindig én keresem a helyeket, ahol vendégeskedhetem, számtalan meghívást is kapok, amelyeknek igyekszem eleget tenni. A Gyermekműsor adja a legtöbb munkát, de a legtöbb elégtételt is. Nagyon hálásak a gyermekek és őszinték. Igaz, én keresem is a „bajt”, nem adom fel, ha egy félénkebb, visszafogottabb gyermekkel találkozom. Addig kérdezgetem az óvodásokat, kisiskolásokat, amíg elkezdenek beszélni. Aztán utólag van mit vágni, hogy vasárnaponként az kerüljön a rádióba, amit hallanak. Egyébként nagyon tehetséges, bűbájos gyermekekkel találkozom. Lehetőség szerint mindenkinek adok esélyt a bemutatkozásra. Amikor szabadságra megyek, gyermek-műsorvezetők jelentkeznek a Gyermekműsorban. Igaz, sokkal több a dolgom így, mintha én készíteném el a műsort, de annak a gyermeknek egy életre szóló emlék. Csoda, hogy fél Erdély és a Székelyföld Jani bácsija vagyok? A Falu világa műsor a terepezési nehézség ellenére még mindig tartja magát, és eljut a legeldugottabb településekre is. Csodás helyek vannak adáskörzetünkben, időnként jó bemutatni őket. Arról nem is beszélve, hogy közszolgálati rádióként kötelességünk is mindenkihez és mindenkiről szólni.

A Visszapillantó műsor 2023. október 8-tól hallható, de olyan, mintha mindig is létezett volna. Ebben a műsorban olyan hangfelvételeket hallhatnak, amelyek régen készültek, és az egyszerű embereket mutatják be. Itt olyan összeállítások és riportok is helyet kapnak, amelyek az Aranyszalagtár című műsorba nem illenek. Mivel 2017-től archiválok is, sok olyan régi felvétel feljavítódik, amit érdemes újrajátszani a hallgatóknak.

Az évek során a Budapesti Corvinus Egyetem nyárádszeredai távoktatási tagozatán elvégezted a Kertészeti és élelmiszeripari szakot. Miben járul hozzá ez a képesítés és tudás a szerkesztői munkádhoz?

2003 és 2007 között voltam hallgatója az egyetemnek. Azért végeztem el, mert olyan műsoraim lettek, amelyek igényelték a szaktudást. A Gazdaélet és a Kertbarátok sokszor kihívás elé állított. Hiába születtem és élek falun, sok olyan dolog idegen volt számomra, ami ehhez az élethez tartozik. Senki nem küldött engem egyetemre, magamtól jelentkeztem, mert szerettem volna, ha hozzáértő kérdéseket teszek fel a riportalanyoknak. Aztán időközben rájöttem, hogy nekem nem kell okosabbnak lennem a meghívottnál, csak ne kérdezzek hülyeségeket – főleg élő adásban. Ez a képesítés abban segít, hogy ha hirtelen nem jut eszébe a meghívottnak egy megoldás, egy betegség- vagy vegyszernév, és én tudom, akkor próbáljak neki segíteni. Ezt általában úgy teszem, hogy ne okoskodjak, és a vendég ne érezze magát kellemetlenül. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy egy másik riportomban hasonló helyzetben egy bizonyos megoldást javasolt a szakember, így neki is eszébe jut. Mivel sosem dolgoztam a szakmában, csak „osztom az eszet” a műsorokban, sokat felejtettem az egyetemen tanultakból. De alkalomadtán tudom, kihez kell fordulnom tanácsért.

Gyakran jársz terepre, felkeresed szülőföldünk, adáskörzetünk legeldugottabb helyeit is. Sok emberrel találkozol, megismerkedsz, beszélgetsz, bemutatod egy közösség örömeit, gondjait, hagyományait, népi és épített örökségét. Mit nyújtanak számodra a személyes találkozások, milyen élményekkel gazdagodsz?

A „gyakran” az azt jelenti, hogy hetente legalább két-három napot. Én hiszem és vallom, hogy terepezés nélkül nem igazi a rádiózás. A mai telefonos, internetes világban, amikor mindenkit így kérdezünk meg, elveszíti a varázsát. Egy politikust fel lehet hívni, egy fontos eseményről, hogy mielőbb célba érjen az információ, lehet beszélni telefonon. De hogy nézne ki, ha Józsi bácsit kapcsolnám telefonon az ülkei határból? Vagy telefonon mutatnám be Fickót? Lehet, pár év múlva ez megszokott lesz, de ma még furcsa. A személyes találkozásoknak van varázsuk, másképp beszélgetünk, ha látjuk egymást. Mások a reakciók, az egésznek van egy meghitt hangulata. Arról nem is beszélve, hogy sokkal több információt megtudok a helyszínen, mint amikor csak telefonon kérdezem valamiről az illetőt. Ennek sokszor a hosszú távú hozadéka egy ismeretség, barátság. Én bárkivel el tudok beszélgetni, nem érzem degradálónak „leszállni” senkinek a szintjére. A cél, hogy mindenkivel vállalható, kellemes beszélgetés alakuljon ki, és hogy az illető olyan élménnyel maradjon, hogy ez nem egy „véres szájú” riporter volt, aki a kákán is kereste a csomót. Én sosem találkozom rossz emberekkel, mert azt kapom, amit adok. Minden kiszállás számomra egy szép élmény. Bár sokat dolgozom terepen, olykor étlen-szomjan, megéri.

A népszerű Gyermekműsorban, amely az óvodásoknak és a kisiskolásoknak szól, a mese és a zene világán túl a gyermekek mindennapjairól beszélgetsz pajtásaiddal, ismerteted sikereiket, érdeklődési körüket, terveiket, álmaikat, őszinte véleményüket. Hogyan találod meg a közös hangot a gyerekekkel, mi teszi vonzóvá a műsort?

Valamikor óvó bácsi szerettem volna lenni vagy tanító. Lehet, ezért talál a szó a gyermekekkel. Amúgy én őket is komolyan veszem, mert nem dedósok, csak kicsik. Főleg az óvodások. Minden gyermek lelkéhez más úton jutok el. A sikeres, tehetséges gyermekekkel könnyebb dolgom van, mert eleve adott a téma, amiről szívesen beszélnek. A többiekkel először mikrofonon kívül beszélgetek egy kicsit, hogy lássam, mi érdekli őketigazán. Van, hogy olyan dologról kellene társalognom velük, amiről nem tudnak vagy nem akarnak beszélni. Ilyenkor hagyom, hogy beszéljenek, amiről akarnak, és majd rátérünk az én témámra is. Ilyen esetben több időbe telik a riportkészítés, de valószínűleg egy helyett két-három anyag is elkészül. Hogy miért népszerű a műsor? A visszajelzések szerint azért, mert gyermekközpontú. Nálam mindent gyermekek mondanak. Énekelnek, szavalnak, mesélnek. Az eseményekről is ők beszélnek, a felnőttek ritkán, csak, ha nagyon indokolt. Így, akik hallgatják, bátorságot kapnak, miközben nyugtázzák magukban, hogy „úgy én is tudnám mondani”. Ezért vannak gyermek-műsorvezetők is. Próbálják ki, és szokjanak rá a rádiózásra a gyerekek. Azokban a tanintézetekben, ahol az óvó néni vagy a tanító néni beszél a gyerekeknek a Gyermekműsorról, esetleg az okostáblán bele is hallgatnak, könnyű dolgom van, csoportosan jelentkeznek interjúra. A székelyudvarhelyi Zsibongó napközi otthonban már annyira haverok vagyunk, hogy megmondják, miről akarnak beszélni.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, szenvedélyt, elhivatottságot, közösségszolgálatot?

Szerintem mindeniket. Aki csak azért rádiós, mert ezért kapja a fizetést, és alig várja, hogy véget érjen a műszak, az válasszon más szakmát. Én biztos defektes vagyok, mert normális ember ennyi energiát nem ölne bele ebbe a munkába. De nem tudom másképp csinálni. Szenvedéllyel szeretem végezni a rám bízott feladatot. Amikor fáradt vagyok, és nagyon unom, akkor is próbálom becsületesen megcsinálni a műsort. A hallgató nem hibás azért, hogy a munkakörülmények nem ideálisak, kevesen vagyunk, és mindenki erőn felül teljesít. Az sem érdekli, hogy minket nem szóra fizetnek. Bár jó lenne, mert akkor milliárdosok lennénk. Így azonban azzal gazdálkodunk, ami van.

Milyen tulajdonságok, képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy jó, rátermett szerkesztő-műsorvezető váljon?

Talán már utaltam erre. Szeresse azt, amit csinál, mert akkor nem érzi favágásnak. Legyen felkészült, érdeklődő és türelmes. Nem kell mindenhez értenie, de ne üljön le beszélgetni felkészületlenül. Meg kell adni a tiszteletet, ha azt akarjuk, hogy tiszteljenek minket. Ha látja a riportalany, hogy igyekszik a riporter, és konyít valamit a témához, segíteni fogja a beszélgetésben. Bár ma nem ez a trend, de legyen egyénisége a szerkesztőnek. Ne csak egy hang legyen, hanem százból is tudják, hogy ő az. A másik, ami ma már nem követelmény – de engem még erre idomítottak –, a stúdió nem kocsma vagy az otthonunk nappalija. Próbáljunk úgy viselkedni, hogy ne botránkoztassuk meg a hallgatót. Egyre több rádióban lett divat a trécselés, a semmitmondás, a jópofaság, ami hitelvesztéshez vezethet.

Egy rendkívül fontos és értékmentő, értékmegőrző munkád a rádióműsorok, rádiós hangfelvételek archiválása is. Mesélj erről tömören, hogy ezt se hagyjuk figyelmen kívül.

Ez minden intézménynek első számú feladata lenne. Persze erre jut a legkevesebb idő. Én még kézivezérléssel archiválok. Szeretem megmatatni, ahol kell feljavítgatni a felvételeket. De ez nagyon időigényes. Biztos vannak már olyan programok, amelyek ezt könnyedén elvégeznék, de erre nincs pénz. Az is gond, hogy milyen hordozókon tároljuk a felvételeket és milyen körülmények között. Ez egy véget nem érő munka, ami nem látványos. Én minden nap 24 órával több felvételt kapok, és az előzőkkel sem vagyok napirenden. Abban reménykedem, hogy nyugdíjazásig a szalagon, kazettán, MiniDisc hanghordozón, CD-n és DVD-n tárolt felvételeket sikerül átfésülni és átmenteni. Majd az, aki utánam következik, folytatja.

Mikor vagy elégedett? Mi jelenti számodra az igazi elégtételt, maradandó élményt a rádiós munkád során?

Az igazság az, hogy sosem vagyok elégedett. Ez lehet neveltetés kérdése is. Én 48 évet vártam arra, hogy édesapám azt mondja, büszke rám. Sosem voltam elég jó, mindenki mindent jobban csinált. Ha egy műsorról úgy érzem, hogy átlagon felül sikerült, akkor is lebeszélem magam erről. Mindig attól tartok, hogy lesz valaki, aki negatívan véleményezi, és ne legyen nagy csalódás. A mai trollkodó világban ezt már sportként űzik egyesek. Talán akkor vagyok elégedett, ha időre elkészülök a műsorokkal. Nálam a határidő nagy múzsa. Nem szeretem utolsó percre hagyni a munkát, de néha össze szokott ez jönni. Az viszont maradandó, szép élmény, ha terepen felfedeznek, és értékelik a munkámat. Megtiszteltetés és kitüntetés számomra, amikor azt hallom, hogy hajnalban az ismétlést is meghallgatják, mert számukra sokat jelentenek a műsoraim.

Hogyan lehet összeegyeztetni, összehangolni a munkahelyi feladatokat, kötelezettségeket, a gyakori kiszállásokat a családi élettel, programokkal?

Nagyon nehezen. Én igyekszem, de sajnos a rádiózás elsőbbséget élvez. Tudom, hogy nem így kellene legyen, de csak akkor tudok ezen változtatni, ha abbahagyom. A fontosabb eseményeken ott vagyok, a megoldandó feladatokat belezsúfolom a naptáramba. Szerencse, hogy a feleségem megértő, és csak ritkán „kapja fel a vizet”, amikor már őt is kikészíti a munkahelyi légkör. De olyankor sem gondolja komolyan, csak ki kell eresztenie a gőzt. Amúgy, ha hétvégén megyek terepre vagy olyan helyre, eseményre, ahol a családtagjaim is feltalálják magukat, magammal szoktam vinni őket. Így legalább útközben együtt vagyunk.

Milyen üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a műsoraidon keresztül? Hogyan fogalmaznád ezt meg?

Én nem a mai világ gyermeke vagyok. A neveltetésemből adódóan azokat az értékeket próbálom továbbadni, amelyeket őseimtől kaptam. Lehet, hogy ezek már nem divatosak, de én büszke vagyok rájuk. A műsoraimban is próbálom ezeket továbbéltetni a lehetőségekhez mérten. Mert egyre kevesebb az a műsor és médium, ahol az ilyesmi helyet kap. Ma más értékek vannak. Nem tudom, hogy jobbak-e vagy rosszabbak, de én sokkal nem tudok azonosulni. Toth Béla mondogatta régen, hogy mindenkinek helye van a „nagy gomba alatt”. Nem kell egyetértenünk, de tiszteljük egymás véleményét. Miért ne férhetne meg minden egymás mellett?

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza