Az a bársonyos hang és azok a nagyon mély dalszövegek egyszerre beszéltek szerelemről, csalódásról, Istenről, szexről, magányról és arról a kínos felismerésről, hogy az ember néha egy egész életen át vár valamire, amiről a végén kiderülhet, hogy talán soha nem is létezett. Leonard Cohen tíz évvel ezelőtt, 2016. november 7-én halt meg, de ma is könnyen támadhat az az érzésünk, hogy ez az igazából trubadúr, dalnok és költő még mindig ott ül valahol a sötétben, és félmosollyal figyeli, ahogy mi, többiek, rendületlenül várjuk a csodát.

A történet Montrealban kezdődött, Leonard Norman Cohen 1934-ben született, egy jómódú, zsidó családba. Apját kilencéves korában elveszítette, az irodalom és az írás pedig hamar olyan menedékké vált számára, amelyben egyszerre találhatott otthonra és teremthetett magának saját világot. Költőként indult, egyetemi évei alatt verseket írt, majd az ötvenes évek végén megjelent első kötete, a hatvanas évek elején pedig már elismert költőként tartották számon Kanadában, később pedig regényíróként is bemutatkozott.

 

1967-ben megjelent első lemeze, a Songs of Leonard Cohen, amelyen ott volt a Suzanne, a Sisters of Mercy és a So Long, Marianne, vagyis azok a dalok, amelyekkel ez a harminchárom éves, sötét öltönyös, kissé fáradtnak tűnő férfi belépett a popzenébe is.

Cohen ekkorra már megtalálta Marianne Ihlen személyében azt a nőt, akinek alakja később a rocktörténet egyik legszebb, legszomorúbb szerelmes dalában maradt velünk. A So Long, Marianne nem csak egy szakítás története, hanem annak felismerése, hogy bizonyos emberek mindig velünk maradnak, és Cohen mintha nem is egy nőtől, hanem a saját fiatalságától köszönne el ebben a dalban.

A hatvanas évek végén és a hetvenes években Cohen lemezeket készített, a rajongók egy része költőként, másik része dalszerzőként, megint mások pedig valamiféle világi prédikátorként tekintettek rá. A legnagyobb érzelmekről is képes volt úgy beszélni, mintha csak egy esti beszélgetés mellékesen odavetett mondatai lennének, miközben a szövegei mögött nagyon komoly irodalmi és filozófiai munka húzódott meg, egyes dalszövegeit évekig írta.

Aztán 1984-ben megszületett a Hallelujah, amelyet ma már úgy ismerünk, mint a világ egyik leghíresebb dalát. A dalban a bibliai Dávid király története, a testi szerelem, a hit megingása és az emberi tökéletlenség fonódik össze. Ezen a szövegen is éveken át dolgozott, mert érezte, hogy nem egy hagyományos szerelmes dalt ír, hanem valami olyasmit, amelyben a szent és a profán közötti határvonal végleg elmosódik.

A dal később számtalan más előadó feldolgozásában vált világhírűvé, filmekben, televíziós műsorokban és megemlékezéseken csendült fel, és idővel szinte önálló életre kelt, mert valami fájdalmasan emberi igazság szólal meg benne.

1988-ban az I’m Your Man, 1992-ben a The Future című lemezei jelentek meg, majd a kilencvenes évek közepén hosszabb időt töltött a kaliforniai Mount Baldy zen kolostorában, ahol buddhista szerzetesként is élt, miközben természetesen a zsidó hagyomány és a Biblia iránti érdeklődését sem veszítette el. A kétezres évekre azonban kiderült, hogy menedzsere jelentős összegeket vett el tőle, így Leonard Cohen több mint hetven évesen kénytelen volt újra koncertezni, turnézni. A 2008-ban kezdődő világturné azonban sok-sok ember számára egy váratlan ajándékká változtatta ezt a kényszerű visszatérést, eljutott Kelet-Európába is, így azok a rajongók is élőben láthatták, akiknek korábban legfeljebb lemezekről hallhatták.

2016. október 21-én, alig két héttel a halála előtt jelent meg a You Want It Darker, Cohen tizennegyedik stúdióalbuma, amelyen a nyolcvankét éves művész már nyíltan szembenézett a halállal, a hittel és azzal a kérdéssel, hogy mit mondhat még az ember, amikor lassan minden földi kapaszkodó kicsúszik a kezéből. A lemezen fia, Adam Cohen dolgozott vele, a címadó dalban pedig a mély hang, a kórus és a súlyos, szinte szertartásos zenei világ úgy fonódik össze, mintha egy ember egyszerre vitatkozna Istennel és készülne arra, hogy végre találkozzon vele.

November 7-én Leonard Cohen nyolcvankét évesen, Los Angelesben halt meg, halálhírét pedig néhány nappal később hozták nyilvánosságra, így az utolsó lemez nem egyszerűen egy újabb fejezet volt a pályáján, hanem egy valódi búcsú része.

Leonard Cohen hatása felmérhetetlen: költők, dalszerzők és előadók generációi tanulták meg tőle, hogy nem kell tökéletesnek lenni, nem kell fiatalnak maradni, és nem kell minden kérdésre választ találni ahhoz, hogy valami igazat mondjunk a világról. És talán ez a legszomorúbb az egészben. Nem ígérte meg nekünk, hogy minden rendben lesz, nem mondta, hogy a szerelem örökké tart, és azt sem, hogy a csoda biztosan megérkezik, csak leült velünk a sötétben, elővette a gitárját, és gyönyörűen énekelt a reménytelenségről. Most, tíz évvel a halála után, amikor újra megszólal a Hallelujah, talán mindannyian egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz, amit ő egész életében keresett. És ha tényleg létezik valahol az a bizonyos torony, ahol a dalnokok és az angyalok kórusa tovább énekelnek, akkor talán Leonard Cohen talán már nem vár semmire, nem kell megfejtenie Istent – hanem egyszerűen csak ül valahol, talán Marianne társaságában, és mosolyog azon, hogy mi még mindig itt vagyunk, és még mindig őt hallgatjuk. Mert vannak hangok, amelyek soha, még a halál után sem hallgatnak el.

Marosvásárhelyi Rádió/Katona Zoltán