Sting hetvenöt éves lett, ami azért meglehetősen pimasz dolog egy olyan embertől, akinek a hangja még mindig úgy szól, mintha valami kis, titkos londoni klubban játszana, ahol három zenész eldöntötte, hogy csinál egy zenekart, aztán megváltoztatja vele a popzenét.

A hetvenöt egyébként is olyan életkor, amikor az embernek illene visszanéznie a fényképalbumot, megsimogatnia az unokáit, és óvatosan kerülgetnie a lépcsőt, Sting azonban inkább fogja a basszusgitárját, felmegy a színpadra, és olyan dalokat énekel, amelyeket már akkor is ismertünk, amikor még a magnókazettát ceruzával kellett visszatekerni. Igen, jól emlékszel, Sending out an SOS, vagyis Szentmihályon Presszó lesz. Világsláger, és nem az egyedüli.

Gordon Sumner, vagyis Sting története meglehetősen messze indul a stadionoktól, a vörös szőnyegektől és a több tízezer ember előtt ordított refrénektől: egy észak-angliai munkásvárosból, ahol a gyerekkorában még nem nagyon lehetett sejteni, hogy a helyi tejkihordó és a fodrásznő fia egyszer majd a világ egyik legismertebb zenésze lesz. A zene viszont már korán ott volt körülötte, és Sting előbb jazzzenészként, basszusgitárosként és éjszakai klubok muzsikusaként tanulta meg azt, amit később a stadionokban tökéletesített: hogy egy jó dalhoz nem feltétlenül kell több gitár, egész zenekar, füstgép és dobcucc, mert néha elég egy jó basszusmenet, egy különleges hang és egy ember, aki tudja, hogy mit akar mondani. És a Sting nevet is ekkoriban kapta, egy fekete-sárga csíkos pulóver miatt, amelyben állítólag úgy festett, mint egy kissé túl elegáns darázs, a becenév pedig rajta maradt.

 

Aztán Sting Londonba került, ahol 1977-ben találkozott Stewart Copelanddel, az amerikai származású, rendkívül energikus dobossal, aki hamar felismerte, hogy Stingben nem egyszerűen egy jó basszusgitáros és énekes van, hanem egy különleges dalszerzői adottságokkal rendelkező zenész. Kettejük mellé kezdetben a francia gitáros, Henri Padovani csatlakozott, így alakult meg a Police első felállása, amely a punk lendületét próbálta összekapcsolni a reggae ritmikájával és Sting melodikusabb dalszerzői világával. Nem sokkal később azonban megérkezett Andy Summers, a jóval idősebb, komoly jazz- és rockzenei múlttal rendelkező gitáros, akinek játékával a zenekar hangzása hirtelen sokkal összetettebbé, kifinomultabbá és kiszámíthatatlanabbá vált. A Police pedig nem egyszerűen egy punkzenekar lett, mert a zenéjükben ott volt a reggae, a punk, a new wave, a jazz, a pop és a rock, Sting pedig úgy énekelt és basszusgitározott közben, hogy az ember majdnem ötven évvel később is azon gondolkodik, hogy tudták ezt ilyen jól megcsinálni.

A Police rövid idő alatt elképesztően nagy zenekarrá vált, és jöttek sorban a dalok, amelyek ma már nem egyszerűen slágerek: a Roxanne, a Message in a Bottle, a Walking on the Moon, a Don’t Stand So Close to Me, aztán az Every Breath You Take. A Police története közben szép lassan kezdett olyan lenni, mint amikor három nagyon tehetséges ember ugyanabba a liftbe szorul, és egyikük sem hajlandó megnyomni a stop gombot, mert mindenki tudja, hogy valami fantasztikus dolog történik, csak éppen közben mindenki megőrül egy kicsit. Sting, Copeland és Summers három erős egyéniség volt, három különböző zenei gondolkodással, és talán éppen ezért tudtak olyan zenét csinálni, amely egyszerre volt intelligens, slágeres és idegesítően tökéletes.

Aztán a csúcson Sting kiszállt, és ha van valami igazán rock and roll ebben a történetben, akkor talán éppen ez az: amikor már minden működik, amikor a zenekar a világ tetején van, amikor az embernek végre van pénze, hírneve és közönsége, akkor fogja magát, és azt mondja, hogy jó, én mást szeretnék.

 

A szólókarrier pedig nem valami kényszermegoldás lett a Police után, hanem egy új élet. Sting egyszerűen elkezdte kitágítani a saját zenéjét, és ami korábban három ember feszes, ideges játéka volt, az nála hirtelen sokkal levegősebb, jazzesebb, elegánsabb és személyesebb lett. Az egyre jobb lemezei pedig sorban, egymás után jelentek meg, a dalok slágrek lettek, az Englishman in New York, a Fragile, aztán a Fields of Gold és ekkor már végképp világossá vált, hogy Sting nem az a zenész lesz, aki negyven évig ugyanazokat a Police-dalokat játssza újra és újra.

 

Sting pályafutásának különlegessége talán éppen az, hogy soha nem tudott igazán nyugodtan ráülni a sikerére. Más zenészek egy sláger után csinálnak még tíz hasonlót, Sting viszont időről időre úgy döntött, hogy inkább elmegy egy teljesen másik irányba, aztán majd meglátjuk, követi-e valaki. És követték, mert közben megmaradt valami, ami minden kísérlet alatt ugyanaz volt: az a jellegzetes hang, az a kissé hideg, kissé melankolikus elegancia, és az a basszusgitár, amelyből nemcsak nagyszerű hangok és dallamok, hanem egyre több érzés jött elő.

És persze Sting ma sem úgy viselkedik, mint aki befejezte a történetet. Idén például Kolozsváron, az Untold fesztiválon is láthatta a hazai közönség, és ott, ahol egyébként a fiatalabb generáció elektronikus zenére és fesztiválhimnuszokra érkezik, egy hetvennégy éves angol fickó elkezdte énekelni a Message in a Bottle-t, a Roxanne-t, az Englishman in New Yorkot és a Fields of Goldot, és hirtelen kiderült, hogy nincs szükség itt magyarázatra, ha vannak dalok, amelyeket egy egész aréna tud együtt énekelni.

 

Sting hetvenöt éves, és talán ez az évforduló éppen azért érdekes, mert nála nehéz megmondani, hol ér véget a múlt és hol kezdődik a jelen. Ott van benne a Police punkos energiája, a nyolcvanas évek eleganciája, a kilencvenes évek világzenéje, az ezredforduló kísérletező kedve, és közben ugyanaz az ember áll a színpadon, aki valamikor egy észak-angliai jazzklubban basszusgitározott.

És amikor majd egyszer tényleg véget ér a koncert, kialszanak a fények, elhallgat a basszus, és Sting már nem áll ott előttünk, akkor sem fog egészen eltűnni, mert a Message in a Bottle ott marad a rádióban, az Every Breath You Take ott marad a félreértett szerelmes dalok között, a Fields of Gold pedig ott marad azokban az estékben, amikor az ember már nem akar semmit megfejteni, csak hallgatná egy kicsit – mert egy régi hang mindig visszahoz valamit, amiről azt hittük, hogy már régen elveszítettük. Mert talán végül ennyi egy igazán nagy dal titka: nem akarja megállítani az időt, csak átvisz rajta bennünket.

És Sting pontosan ezt csinálja már csaknem ötven éve: üzeneteket küld a palackban, mi pedig újra meg újra kihalásszuk őket, elolvassuk, és valahogy mindig találunk bennük valamit magunkból.