Félmillió ember egy parkban, két fiú Queensből a színpadon, és egy olyan koncert, amely eredetileg még csak egy jó ötletnek indult, aztán egyszer csak New York történetének egyik legnagyobb szabadtéri zenei eseményévé nőtte ki magát.

1981. szeptember 19-én a Central Park gyepén Simon és Garfunkel újra együtt állt színpadra, és mire megszólalt az első akkord, már nem egyszerűen egy régi zenekar régi slágereit hallgatta a közönség, hanem egy egész korszak tért vissza néhány órára.

És azért érdekes ez a történet, mert a Simon and Garfunkel esetében már maga a név is egy kicsit olyan, mint egy békés házasság, amelyről mindenki tudja, hogy valójában két külön személyiséget takar.

Paul Simon és Art Garfunkel már gyerekként ismerték egymást, a New York-i Queensben nőttek fel, ugyanabba az iskolába jártak, és az ötvenes évek elején rájöttek, hogy együtt egészen jól szólnak – a két tizenéves srác próbálta kitalálni, hogyan lehet egyszerre két hangon úgy énekelni, hogy a lányok is felfigyeljenek rájuk. Mindketten zsidó családból érkeztek, de a családi történetük kelet-európai térképe két külön irányba mutat: Paul Simon szülei magyar zsidó családból származtak, édesapja muzsikus és később egyetemi oktató lett, míg Art Garfunkel családjának gyökerei Romániába, Jászvásár környékére vezetnek vissza.

Tizenöt évesen már lemezt készítettek, csak akkor még nem Simon and Garfunkel néven, hanem Tom and Jerryként. A Hey, Schoolgirl sikert hozott, még az országos listákra is felkerült, de az igazi történet csak később kezdődött, mert a két fiú útja szétvált, Garfunkel egyetemre ment, Simon pedig zenélt, dalokat írt, majd Angliába költözött, ahol folkklubokban próbálta kitalálni, hogy pontosan mihez is kezdjen a tehetségével.

1964-ben aztán újra összeálltak, immár Simon and Garfunkel néven, és megszületettek az első felvételeik, és lemezük elfogyott ugyan néhány példányban, de világsztárságról még szó sem volt, Simon pedig ismét Angliába ment, Garfunkel pedig folytatta az egyetemi tanulmányait. Aztán történt valami.

A lemezen szerepelt egy halk, akusztikus gitárra és két énekhangra épülő dal, a The Sound of Silence, amelyet Paul Simon még egészen fiatalon írt, és amelynek szövegében a magány, az elidegenedés és az egymás mellett elbeszélő emberek világa kapott különös, költői formát. A dal eredeti változata gyönyörű volt, csak éppen senki nem akarta meghallgatni. A Columbia producere, Tom Wilson viszont úgy gondolta, hogy talán nem a dal rossz, csak túl halk a hatvanas évekhez, ezért elektromos gitárt, basszust és dobot tett az eredeti felvétel köré, lényegében úgy, hogy Simonék tudta nélkül készített egy új változatot.

És működött. A dal 1965 végén már az amerikai slágerlista élére került, Paul Simon pedig visszatért Amerikába, hogy újra összeálljon Garfunkellel. A Sound of Silence pedig azóta is külön életet él.

A legszebb benne talán az, hogy ötven évvel később egy amerikai metalzenekar, a Disturbed úgy nyúlt hozzá, hogy a halk, akusztikus folkdalból monumentális, sötét rockballadát csinált, David Draiman hangjával, súlyos hangszereléssel, mégis úgy, hogy a dal eredeti szomorúsága nem tűnt el. Paul Simon pedig nem megsértődött, hanem elismerte a feldolgozást, ami azért is szép történet, mert egy hatvanas évekbeli folk-rock dal így jutott el egy teljesen más generációhoz, egy teljesen más zenei közegbe.

A Simon and Garfunkel közben a hatvanas évek második felében megállíthatatlan lett, és ami először csak két szépen éneklő srácnak tűnt, abból lassan a korszak egyik legfontosabb folk-rock formációja lett, egy egész nemzedék hangulata: kicsit melankolikus, kicsit bizonytalan, nagyon városi, és közben tele olyan kérdésekkel, amelyekre az ember húszévesen még választ akar, ötvenévesen pedig már tudja, hogy valószínűleg nem lesz.

A hangzásuk különleges volt, mert Paul Simon elképesztő dalszerzői érzéke és Art Garfunkel tiszta, szinte lebegő hangja úgy egészítette ki egymást, mintha ugyanannak az embernek két különböző gondolata szólalna meg egyszerre, csak közben a valóságban két egyre önállóbb személyiség állt a mikrofonok mögött. És itt kezdődött a baj.

És miközben a világ azt ünnepelte, hogy Simon és Garfunkel milyen csodálatosan működik együtt, ők ketten már inkább azt érezték, hogy talán jobb lenne külön folytatni. Simon szólókarrierbe kezdett, Garfunkel szintén saját utat járt, és bár időnként újra találkoztak, a közös zenélés hosszú időre inkább kivétel lett, mint szabály. Aztán jött 1981.

New York City addigra már nem volt ugyanaz a város, a Central Park pedig komoly bajban volt, mert a hetvenes évek pénzügyi válsága után nem volt elég pénz a park megfelelő fenntartására és felújítására. Gordon Davis parkügyi biztos és Ron Delsener koncertszervező ezért kitalálta, hogy legyen egy ingyenes koncert, amelynek bevételei a park megmentését szolgálhatják, az HBO pedig vállalta a televíziós közvetítést, így már csak azt kellett eldönteni, ki legyen az előadó. És ekkor valaki kimondta a két varázsszót: Simon and Garfunkel. A választás szinte tökéletes volt, mert mindketten New Yorkban nőttek fel, a közönség ismerte őket, a dalaikban ott volt a város, és ami talán a legfontosabb, tíz évvel a szakítás után mindenki kíváncsi volt arra, vajon képes-e még együtt állni ugyanazon a színpadon ez a két ember.

A koncertet eredetileg nem is úgy hirdették meg, mint hivatalos Simon and Garfunkel-reuniont, és csak körülbelül egy héttel a fellépés előtt lett nyilvános, hogy a két egykori társ tényleg együtt lép színpadra. Szeptember 19-én azonban már nem volt visszaút: a parkba érkező tömeg egyre csak nőtt, a szervezők nagyjából háromszázezer embert vártak, végül pedig körülbelül félmillió ember gyűlt össze, miközben egész nap esett az eső, és mire besötétedett, New York közönsége várta, hogy megszólaljon a két hang.

A koncert olyan siker lett, amilyet talán még ők maguk sem vártak, a Central Park-i koncertből viszont lemez és film készült, a koncertalbum 1982-ben jelent meg, és több mint kétmillió példányban kelt el az Egyesült Államokban, vagyis a közönség megkapta azt, amit akart, a két főszereplő pedig megint rájöhetett arra, hogy milyen fantasztikus együtt zenélni, és milyen nehéz együtt élni a másikkal.

Paul Simon és Art Garfunkel nem azért lettek legendák, mert mindig mindenben egyetértettek, hanem azért, mert a különbözőségükből valami olyasmi született, amit külön-külön soha nem tudtak volna ugyanígy létrehozni: Paul Simon dalaihoz kellett Art Garfunkel hangja és fordítva és ez a két dolog egyszerre volt pont a helyén.

Negyvenöt éve félmillió ember gyűlt össze New Yorkban, hogy meghallgasson két régi barátot, akik éppen akkor már inkább voltak egymás történetének részei, mint egymás mindennapjainak, és mégis, amikor megszólaltak együtt, valahogy minden a helyére került. Simon és Garfunkel dalaiban ott van a fiatalság, a magány, New York, a barátság, a szakítás, a visszatérés, a sértettség, a megbocsátás és az a furcsa felismerés, hogy néha éppen attól lesz valami örök, hogy nem tudjuk örökké folytatni.

Talán ezért maradt velünk Simon és Garfunkel története ennyi évtized után is: mert miközben két ember nem tudott örökké együtt maradni, a két hang mégis megtalálta azt a harmóniát, amelyben egy egész nemzedék felismerte önmagát, és amely akkor is tovább szól, amikor a barátság, a szerelem, a fiatalság és maga az idő már rég elmúltak. A 45 évvel ezelőtti koncert fináléja a Late in the Evening című dal volt, amelynek a végén a félmilliós közönség táncra perdült…

Marosvásárhelyi Rádió/Katona Zoltán