A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején egy rocksztárnak ismertetőjegye volt a nagy haj, a bőrdzseki, a szűk nadrág, a gitár a nyakban, egy letérdelős szóló – de aztán jött három amerikai srác Seattle-ből, akik a kezdeti próbálkozások után 1991. szeptember 24-én egy olyan lemezt tettek le az asztalra, amelyet pár hónap után már az egész világ rajongva hallgatott. A stúdiómunkák alatt Kurt Cobain, Krist Novoselic és Dave Grohl erre aligha gondoltak.

A Nirvana első lemeze, az 1989-es Bleach még egy tipikus seattle-i underground album volt, a Nevermind előtt azonban több fontos dolog is megváltozott. Dave Grohl 1990-ben csatlakozott a zenekarhoz, a Nirvana pedig a Sub Pop kiskiadótól egy nagyobb lemezkiadóhoz, a Geffenhez szerződött, a producer Butch Vig lett, a felvételek pedig 1991 májusában kezdődtek a kaliforniai Sound City stúdióban. A Nevermind hangzása egyszerre volt nyers és kimunkált, punkos és dallamos, agresszív és meglepően popos, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy Cobain remekül érezte, hogyan lehet három akkordból olyan dalt írni, amelyet első hallásra megjegyez az ember. A felvételek után Andy Wallace keverte véglegesre az albumot, és a Nirvana egy olyan hangzást kapott, amelyben az underground kosz és a nagylemezes megszólalás tökéletesen megfért egymás mellett.

Az In Bloom például egyszerre nagyon jó popdal és finom fricska azoknak, akik csak a zenét hallják, de a szöveggel már nem foglalkoznak, a Come As You Are pedig megmutatja, hogy Cobain a súlyos gitárok mellett egészen klasszikus popdallamokat is tudott írni, a jellegzetes gitárriff pedig azóta is az egyik legismertebb hangzás a kilencvenes évek rockzenéjéből. A Lithium már sötétebb világ, amelyben vallás, szerelem, magány és lelki összeomlás keveredik, miközben a zene ugyanazt a hullámzást követi, mint a szöveg.

A lemez végén pedig ott a Something in the Way, amelynek egyszerűsége és sötét hangulata szinte ellenpontja a Smells Like Teen Spirit zajos őrületének, és egyben azt is megmutatja, hogy a Nirvana nemcsak hangosan tudott hatásos lenni.

A Nevermind borítója közben legalább akkora kulturális jelenséggé vált, mint maga a lemez. Egy víz alatt úszó csecsemő, előtte egy horogra akadt bankjegy, vagyis egyetlen fényképen ártatlanság, pénz és fogyasztói társadalom. A fotót Kirk Weddle készítette, a baba pedig a négy hónapos Spencer Elden volt, akit természetesen nem azért vittek vízbe, hogy harmincöt év múlva mindenki felismerje, hanem mert a lemezborítóhoz kellett egy kellően erős kép.

A Nevermind kezdetben csak a Billboard albumlistájának 144. helyén állt, 1992 januárjára viszont már az első helyig jutott, és letaszította onnan Michael Jackson Dangerous című lemezét. A Nirvana néhány hónap alatt underground zenekarból világsztár lett, Cobainből pedig olyan rocksztár, aki látványosan nem akart rocksztár lenni. És talán éppen ez tette még érdekesebbé az egészet.

A Nevermind sikerével együtt Seattle is a rockzene egyik központjává vált. A Pearl Jam, a Soundgarden, az Alice in Chains és a többiek köré épülő grunge egyik napról a másikra bekerült a mainstreambe, miközben a nyolcvanas évek glam- és hajmetál-zenekarai lassan kimentek divatból.

A grunge azonban nem egyszerűen divat volt, hanem szemléletváltás is: a tökéletes rocksztár helyett jöhetett a bizonytalan, dühös, hétköznapi figura, a virtuóz gitárszóló helyett a háromakkordos riff, a csillogás helyett a szakadt póló, és a rockzenének hirtelen megint fontos lett az, hogy valami őszinte legyen.

A Nevermind ezért nemcsak a Nirvana legsikeresebb lemeze lett, hanem az a pont is, ahol az alternatív rock végleg belépett a mainstreambe, a lemez világszerte több mint harmincmillió példányban kelt el. A történet azonban tragikusan rövidre zárult. A Nirvana 1993-ban még elkészítette az In Utero című albumot, majd 1994-ben Kurt Cobain, mindössze huszonhét évesen öngyilkos lett. A Nirvana ezzel megszűnt, a Nevermind azonban tovább élt, és azóta is újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak. Talán azért is, mert harmincöt év után sem hangzik igazán réginek.

A Nevermind nem múzeumi rocklemez, hanem egy olyan album, amelynek dalai ma is működnek, mert arról az érzésről szól, amikor az ember nem igazán tudja, hová tart, közben pedig meglehetősen határozottan közli a világgal, hogy nem érdekli, mit gondolnak róla. És ha ma felhangzik a Smells Like Teen Spirit első gitárriffje, akkor egy pillanatra megint 1991 van, Seattle-ben esik az eső, három srác feltekeri az erősítőket, és még egyikük sem tudja, hogy amit most játszanak, az néhány hónap múlva nem egyszerűen egy sláger lesz, hanem egy egész korszak hangja. Harmincöt év telt el azóta, a grungeból történelem lett, Kurt Cobainből legenda, a Nevermindból pedig klasszikus. Harmincöt év ide vagy oda: ez a lemez még mindig nem öregedett meg – csak mi lettünk hozzá idősebbek. És ha megszólal mindenki tudja: ezen valamit nagyon eltaláltak.

Marosvásárhelyi Rádió/Katona Zoltán