Tekerjük fel a hangerőt és képzeljük el azt az ötvenes évekbeli Amerikát, ahol egy fekete, göndör hajú, öltönyös fickó egyszer csak előáll egy elektromos gitárral, elkezd egy olyan riffet amitől azonnal megmozdul a láb és s csípő, aztán elkezd énekelni arról, hogy a fiatalok mit csinálnak iskola helyett, hová járnak autóval, mit hallgatnak otthon, és miért volna sokkal érdekesebb az élet, ha a felnőttek végre békén hagynák őket. Száz éve született Chuck Berry, a rock and roll egyik szülőatyja.

Charles Edward Anderson Berry 1926. október 18-án született St. Louisban, egy olyan fekete középosztálybeli családban, ahol az édesapja ácsként dolgozott, az édesanyja pedig tanult, miközben Amerika még mélyen a szegregáció világában élt. A zene már fiatalon beszivárgott az életébe, a templomi gospel, a blues, a dzsessz, a country és a rhythm and blues egyszerre formálta, ő pedig középiskolásként már gitározott és énekelt, miközben valószínűleg még senki nem sejtette, hogy ez a st. louisi fiú egyszer majd olyan hangot talál ki, amelyből néhány év alatt egy egész zenei világrend születik. Chuck Berry később több mint három évtizeden át együtt dolgozott Johnnie Johnson zongoristával, akinek boogie-woogie alapú játéka nagyon fontos része lett annak a lüktetésnek, amelyet Berry gitáron tett felismerhetetlenné és mégis mindenki számára ismerőssé.

A pályakezdése azonban korántsem volt egyenes vonalú rocksztártörténet, mert Berry tizenévesen fegyveres rablás miatt javítóintézetbe került, majd szabadulása után autógyárban dolgozott, házfelügyelőként is kereste a kenyerét, közben pedig esténként klubokban játszott, és amikor csak lehetett, zenélt, zenélt és zenélt. Mire az ötvenes évek elején Johnnie Johnson triójával rendszeresen fellépett St. Louisban, már pontosan tudta, hogy nem akar egész életében műszak után hazamenni, és hétvégén egy klub sarkában gitározni, mert ennél sokkal nagyobb tervei voltak – csak még nem volt meg hozzá a megfelelő lemezkiadó.

Aztán jött Muddy Waters, a pályatárs, aki azt tanácsolta neki, hogy próbálkozzon Chicagóban a Chess Recordsnál, és Berry 1955-ben eljutott ahhoz a Leonard Chesshez, akinek bemutatta az Ida Red című countrydal saját, felpörgetett, rhythm and bluesos változatát. Ebből lett a Maybellene, amely egyszerre volt country, blues, R&B és valami egészen új, mert Berry nem egyszerűen lejátszotta a korábbi amerikai zenei hagyományokat, hanem összekötötte őket egy olyan gitárhangzással, amelyben már ott volt a későbbi rock szinte teljes genetikai kódja. A dal óriási siker lett, Berry pedig néhány hónap alatt abból a helyi muzsikusból, aki klubokban játszott, országosan ismert előadóvá vált.

És innentől olyan sebességgel jöttek a dalok, hogy ma már szinte hihetetlen belegondolni, milyen rövid idő alatt rakta le Berry a rock and roll alapjait. A School Daysben a középiskolás életet változtatta popkulturális témává, a Sweet Little Sixteenben a koncertekért rajongó tinédzserlányokat.

És ez volt Chuck Berry egyik legnagyobb találmánya, hogy az ötvenes években a rock and roll nem egyszerűen tánczene lett, hanem a fiatalok saját nyelve, amelyben végre ők is főszereplők lehettek, nem pedig a felnőttek által megrajzolt problémás, hangos és engedetlen mellékszereplők. Berry dalai tele voltak autókkal, iskolával, rádióval, szerelmekkel, bulikkal, zenével, utazással és azzal a különös, kamaszos szabadságvággyal, amelyben az ember még nem tudja pontosan, mihez kezd majd az életével, de abban teljesen biztos, hogy nem akar úgy élni, ahogy a szülei. És miközben mindezt játékos, könnyed, sokszor humoros formában mesélte el, valójában megteremtette a rock dalszövegírásának egyik alapmodelljét: a történetet, amelyben egy konkrét ember elindul valahonnan, történik vele valami, és mire a dal véget ér, egy egész világot megismertünk.

Aztán ott van a gitár, amelyet Berry tulajdonképpen főszereplővé léptetett elő. A rövid, éles, felismerhető riffek, a dalokat azonnal azonosíthatóvá bevezető szólók, amelyek nem valamiféle hosszú technikai mutatványként érkeztek, hanem magának a történetnek a részévé váltak, mind olyan örökséget jelentenek, amelyből később a Beatles, a Rolling Stones, a Who, a Beach Boys, a Led Zeppelin, a punkzenekarok és még a heavy metal gitárosai is bőven merítettek.

A brit fiatalok pedig különösen gyorsan megértették, mit hallanak. A Beatles és a Rolling Stones számára Chuck Berry nem egyszerűen egy régi amerikai zenész volt, hanem tulajdonképpen egy tankönyv, vagy valami olyasmi, amitől értelme lett annak, hogy miért akarnak zenekart alapítani. A Rolling Stones Chuck Berry dalait játszotta, a Beatles is sokszor műsorára tűzte őket, John Lennon pedig később azt mondta róla, hogy ha más nevet kellene adni a rock and rollnak, az Chuck Berry lenne.

Chuck Berry életében azonban nemcsak a zene volt hangos, hanem időnként a bírósági tárgyalások is, mert a törvénnyel többször összetűzésbe került, és ezek között voltak olyan ügyek, amelyek miatt börtönbüntetést is kapott. Az ötvenes évek végén egy fiatalkorú lány ügyében indult ellene eljárás, amelynek következtében végül három évre ítélték, és nagyjából húsz hónapot töltött börtönben, később pedig 1979-ben adócsalás miatt újabb négy hónapot ült.

A börtön után azonban visszatért, és talán ez az egyik legfontosabb része a történetének, mert a hatvanas évek elején a Beatles, a Rolling Stones és a brit invázió fiatal zenészei már úgy érkeztek meg Amerikába, hogy Berry dalai ott voltak a zsebükben, a kezükben és az ujjaikban, miközben maga Berry is újra felvételeket készített, koncertezett és írta tovább a saját történetét.

 

És persze nem lehet elmenni a kacsajárás mellett sem, mert a rocktörténetben kevés ennél egyszerűbb és nagyszerűbb ötlet létezik: Chuck Berry előre dől, behajlítja a térdét, és egyszer csak elkezd kacsázni a színpadon – akkoriban a rocksztárfigurát is megteremtette vele, azt az öntörvényű, kissé pimasz, magától értetődően menő előadót, aki nemcsak eljátssza a dalt, hanem a saját testével is eljátssza, hogy ő bizony tudja, mitől működik a rock and roll.

Az idős amerikai zenész egyébként egészen 2014-ig rendszeresen színpadra állt, sokszor helyi zenekarokkal, különösebb próbák nélkül, és még hetven-nyolcvan évesen is ugyanazzal a gitárral. 2017. március 18-án, kilencvenéves korában halt meg St. Louis környéki otthonában, néhány hónappal azelőtt, hogy megjelent volna az utolsó stúdiólemeze.

Száz éve született Chuck Berry, és száz év távlatából talán még világosabb, mekkora őrült nagy dolgot csinált ez a st. louisi fickó. A rock and rollnak azóta rengeteg királya lett, de Chuck Berry volt az egyik első, aki megmutatta, hogy a gitár egy fegyver, hogy a három akkordból lehet világot építeni, és hogy egy jó riff néha többet tud mondani ezer szónál. Kilencven évig élt, száz éve született, de amikor felhangzik ez a gitár, már nem számít, hány éves volt, amikor meghalt, mert Chuck Berry ilyenkor egyszerűen megint huszonkilenc éves: a gitárja a kezében van, a lába mozdul, a közönség felsikít és ő mintha azt üzenné: amíg van egy jó riff, egy hangos erősítő és valaki, aki táncra perdül tőle, addig a rock and rollnak esze ágában sincs meghalni.

Marosvásárhelyi Rádió/Katona Zoltán