Beszélgetés Máté Dalmával, a Marosvásárhelyi Rádió fiatal riporterével

Mikor és hogyan kínálta fel az Élet a lehetőséget, és milyen meggondolás vezetett a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Ha a rádióhoz vezető utamra gondolok, elsősorban az isteni gondviselés fogalma jut eszembe. Hat évvel ezelőtt elmentem egy nagyon jó barátom születésnapjára, ahol megismertem Ila Ildikó rádiós szerkesztőt, műsorvezetőt. Már a buli alatt éreztem, hogy hatalmas az összhang köztünk Ildikóval, valamiért már az első pillanatban nagyon rezonáltunk egymással. Rengeteget beszélgettünk, és azóta azt mondom, hogy a mi lelkünk ezen a születésnapon okkal, örökre találkozott. Ildikó akkor felkért engem és cimborámat, Portik Viktort egy interjúra, amelyben mindkettőnk világára és barátságunk történetére volt leginkább kíváncsi. A beszélgetés adásba kerülése után számtalan kérdés merült fel bennem, kíváncsiskodtam, egyre jobban kezdett érdekelni a rádió, az, hogy hogyan készül el egy beszélgetés, miről lehet beszélgetni, mit lehet kérdezni, kikkel interjúzott már Ildikó, mit hogyan élt meg, ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege. Aztán egy ilyen hosszú beszélgetés alkalmával tette fel nekem Ildikó a nagy kérdést: szeretnéd kipróbálni? Egy ilyen egyszerű, sokatmondó kérdésnek köszönhetően indult el a mi gyönyörű közös utunk, amely során lehetőséget kaptam egy teljes életre a kerekesszékem és a próbatételes életem ellenére. Ekkor 14 éves voltam. Minden túlzás nélkül állítom, hogy azon a napon, amikor az első, általam készített beszélgetés adásba került, újjászülettem, és erősebb lett a magamba vetett hitem, mint valaha. Ila Ildikó mára mentorommá, kritikusommá, feltétel nélküli bizalmasommá és azzá a személlyé vált az életemben, akire gondolkodás nélkül rá merem bízni a lelkemet. Hat évvel ezelőtt, 2020. június 26-án kezdtük a közös munkát, és a rovat azóta is töretlen lelkesedéssel készül, én pedig a rádiózás hivatása mellett váltam lassacskán kamaszlányból egy olyan felnőtté, aki enélkül már el sem tudja képzelni az életét.

Milyen indíttatásból határoztad el, hogy rádióriporter leszel?

Amikor a nagy kérdésre rögtön a leglelkesebb igent feleltem, amit csak lehetett, azt kellett eldönteni, hogy milyen vonalon menjen az a műsor, amelyben én készítem a beszélgetéseket. Élénken él bennem a pillanat, hogy egyből és mennyire természetesen rávágtam: társadalmi érzékenyítés. Építsünk hidat a sérült és az egészséges emberek között ezen beszélgetések által, hogy az a bizonyos fal egyre inkább szűküljön, rövidüljön, dőljön, és a hallgatók ismerjék meg a mássággal élők mindennapjait, a történeteiket. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy a hídépítés az én küldetésem, az, hogy felvállalom mindazt, ami az életemhez tartozik, hangot adva sorstársaimnak, és ezáltal, ha fogalmazhatok így, kicsit a szóvivőjük lehetek. Rólam tudni kell, hogy születésem óta kerekesszékben élek, Tetraparézissel élem az életemet, ezért is tartottam annyira fontosnak felvállalni ezt a küldetést. Úgy éreztem, a rádió lesz az az út, ami által én is tehetek valamit a társadalomért, és négy keréken, a kimondott szó erejével segíthetek az engem hallgatóknak a megértésben, az elfogadásban, a továbblépésben és esetleges útkeresésükben. Ugyanakkor mindig szerettem embereket megismerni, beszélgetni velük, kérdezni és érdekes válaszokat kapni tőlük. Ebben a helyzetben is a kíváncsiságom és a tenni akarásom késztetett arra, hogy eldöntsem: a Dalma kérdez című érzékenyítő rovat készítője leszek. Az erőteljes belső érzés, hogy ez egy biztos ugródeszka lesz egy teljes élet felé, megerősítette bennem az elhatározást, hogy nekem ezt az – akkor még teljesen ismeretlen, de annál izgalmasabb – utat magamért és másokért is járnom kell.

Mi vonzott a Rádióhoz? Mit szeretsz leginkább ebben a hivatásban, küldetésben?

A rádióhoz elsősorban az az ismeretlen, de izgalmas világ vonzott, amit én el tudtam képzelni ezzel a hivatással kapcsolatban. Kiskoromban nagymamáméknál minden ebédkor szólt a Marosvásárhelyi Rádió Zenés üzenetek című műsora, és mindig szerettem azt a légkört, amit a közös zenehallgatás során együtt tapasztaltunk meg vasárnaponként. Aztán, ahogy megismertem Ildikót, és a mesélései által kezdtem egyre inkább részese lenni a rádió világának, vonzott a munkaközösség, mindenkit szerettem volna megismerni, aki a csapat tagja, kifejezetten vágytam a jó beszélgetésekre, és végtelen kíváncsisággal tekintettem és tekintek arra a mai napig, hogy minden egyes beszélgetés által új embereket ismerhetek meg, és olyanokkal is beszélgethetek, akiket évekkel ezelőtt csak a tévében néztem. Ebben a hivatásban leginkább azt szeretem, hogy a bennem lévő madarat a kérdéseim segítségével szabadjára engedhetem, új kapcsolatokat teremthetek, de ami a legfontosabb számomra: a szavaimmal és a rovatban bemutatott történetekkel reményem szerint erőt tudok adni a rádióhallgatóknak.

Amint már említetted, a Dalma kérdez című állandó beszélgetős rovatot készíted. Ez a rovat minden vasárnap reggel hangzik el a Jó reggelt, Erdély! műsorban, amelyet Csepán Ida Júlia és Tasnády Ádám vezet. Milyen ötletből született a rovatod, és mit tartalmaz, mi jellemzi ezeket a beszélgetéseket?

A Dalma kérdez rovat ötlete abból a közös gondolkodásból született meg, amely Ila Ildikó mentorommal az első beszélgetéseink alkalmával formálódott. Már a kezdetektől egyértelmű volt számunkra, hogy nem csupán interjúkat szeretnénk készíteni, hanem olyan emberi történeteket bemutatni, amelyek képesek közelebb hozni egymáshoz az embereket. Akkoriban még Ila Ildikó vezette a hétvégi Jó reggelt, Erdély! műsorokat. Így lett a rovat központi témája a társadalmi érzékenyítés, az emberi sorsok megismerése és a hídépítés. A Dalma kérdez szerkesztője ma is Ildikó, ő teszi alkalmassá a beszélgetéseket arra, hogy beférjenek a műsorba, hogy ne legyen bennük baki, ugyanakkor az ő szerepe messze túlmutat a szerkesztői feladatokon. Mivel a tetraparézis miatt a kezeimet csak korlátozottan tudom használni, az interjúk vágását ő végzi, ezért sokszor azt szoktam mondani, hogy ő az én kezem. Emellett gyakran együtt készülünk a beszélgetésekre, közösen gondolkodunk a kérdéseken, és mindig mellettem áll, amikor szükségem van rá. Az elmúlt hat évben nemcsak szakmailag vezetett, hanem emberileg is rengeteget adott nekem. Biztos vagyok benne, hogy nélküle ma nem tartanék ott, ahol tartok, és úgy vélem, Ildikó egyike azon embereknek, akiket Isten küldött mellém azért, hogy a nekem szànt küldetés útját végigjárjuk. A beszélgetések középpontjában mindig az Ember áll. Nem a betegség, nem a szakma vagy a közismertség, hanem az az út, amelyet valaki bejárt, és az a személyiség, akivé közben vált.

Kiket szólítasz meg, kikkel beszélgetsz?

A műsorban hétről hétre ismert és kevésbé ismert arcokkal kezdeményezek beszélgetéseket. Nagyon gyakran készítek interjút sorstársaimmal, olyan személyekkel, akik valamilyen mássággal élik az életüket, bemutatom a történetüket, a mindennapjaikat, a nehézségeiket és az örömeiket egyaránt. Fontos arról is beszélni, hogy mi az, amire szükségük lenne a sérült embereknek, tehát ezek a beszélgetések a megismerésre, a tabudöntögetésre nyitnak lehetőséget. Megszólítok még emellett próbatételes gyermekeket nevelő szülőket is, olyanokat, akiknek a gyermeke valamilyen mássággal él. Szeretek lehetőséget adni arra, hogy a szülő elmondhassa a saját megéléseit, beszélhessen a feldolgozás folyamatáról, esetleg arról, hogy hogyan lehet egy házasságot megtartani sérült gyerek mellett, és mindarról, ami az életükhöz tartozik. Gyakran beszélgetek szakemberekkel, segítőkkel is, megmutatva, hogy ők miként vannak jelen a mássággal élő emberek életében, a hallgatók elé tárva különböző terápiás lehetőségeket, eredményeket és a segítő szakember szemüvegén keresztül megélt hivatás szépségeit és árnyoldalait egyaránt. Meg kell említenem azt is, hogy meghívottaim között gyakran szerepelnek ismert személyiségek; színészek, zenészek, írók. A velük folytatott beszélgetésekkel szintén az ember megismerése a célom, és amellett, hogy az életútjukról, a megéléseikről, felismeréseikről kérdezem őket, mindig fontosnak tartom behozni a párbeszédbe a sérültek világát. Azt, hogy az adott ismert ember hogyan gondolkodik a másság fogalmáról, vagy éppen milyen tapasztalatai vannak sérült emberekkel, ezzel is erősítve azt, hogy erről igenis beszélni kell. Azonban számomra mindenekelőtt az ember megismerése a legfontosabb teljes valójában, mert, mint tudjuk, a változtatás kulcsa a megismerés. Bárkit szívesen megszólítok, akinek a története inspiráló lehet a hallgatók számára, legyen az sorstárs, ismert személyiség vagy akár csak egy teljesen hétköznapi ember.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, küldetést, szenvedélyt, elhivatottságot, közösségszolgálatot?

Azt hiszem, hogy a felsoroltak közül egy kicsit mindegyik utal arra, hogy mit jelent számomra a rádiózás. A rádiózás számomra egyszerre jelent munkát, szenvedélyt, elhivatottságot és közösségszolgálatot, de ha egyet kellene kiemelnem, akkor minden kétséget kizáróan azt mondanám, hogy küldetést. Mindenekelőtt a szabadságot jelenti számomra. Azt a szabadságot, amelyben nem a kerekesszékem határoz meg, hanem a gondolataim, a kérdéseim és az emberekhez való kapcsolódásom. Amikor leülök beszélgetni valakivel, megszűnnek a fizikai korlátok, és csak két ember marad, akik őszintén kíváncsiak egymás történetére. Hiszem, hogy a rádiózás által valami olyat kaptam, ami túlmutat egy hivatáson. Egy lehetőséget arra, hogy értéket közvetítsek, embereket kapcsoljak össze, és minden egyes beszélgetéssel egy kicsit jobbá tegyem a világot magam körül. Talán ezért sem éreztem ezt soha munkának. Sokkal inkább egy olyan útnak, amelyre Isten hívott el, és amelyen nap mint nap tanulhatok, formálódhatok, miközben mások történeteiből én magam is gazdagodom. Ezért, ha meg kellene fogalmaznom egyetlen mondatban, mit jelent számomra a rádiózás, azt mondanám: a küldetésemmé vált. Ez az a hely, ahol a kíváncsiságom, a hitem, az emberek iránti szeretetem és a szolgálat egyszerre találkozik.

Milyen tulajdonságok, képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy rátermett rádióriporter váljon?

Úgy gondolom, hogy egy jó rádióriporternek mindenekelőtt kíváncsinak kell lennie. Sokszor érzem azt, hogy akkor tudok igazán jó kérdéseket feltenni, amikor az interjú alatt egy kicsit visszamegyek a bennem élő kíváncsi gyermekhez, és szabadjára engedem. Ilyenkor nem azon gondolkodom, hogy mi lenne a „tökéletes” kérdés, hanem őszintén érdekelni kezd, hogy ki ül velem szemben, milyen történetet hordoz magában, és mitől lett azzá az emberré, aki. Emellett szerintem nagyon fontos az empátia, a figyelem és a hitelesség is. Hiszem, hogy a legjobb beszélgetések akkor születnek, amikor a vendég érzi, hogy valóban meg akarom ismerni, nem csupán interjút készítek vele. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy jó riporter egyik legfontosabb képessége, hogy időt szán a felkészülésre. Én személy szerint azt tapasztalom, hogy minél többet tudok a vendégemről, annál szabadabban és természetesebben tudok vele beszélgetni.

Mikor vagy elégedett? Mi nyújt számodra igazi élményt, elégtételt a rádiózásban?

Akkor vagyok igazán elégedett, amikor egy beszélgetés végén azt érzem, hogy sikerült eljutnunk oda, ahová eredetileg nem is terveztük. Amikor a vendégem annyira megnyílik, hogy a kérdésekből valódi beszélgetés születik, és együtt fedezünk fel olyan gondolatokat, amelyek talán benne is csak akkor fogalmazódnak meg. Nagy örömet jelentenek a hallgatók visszajelzései is. Az, amikor azt írják, hogy egy történet erőt adott nekik, vagy más szemmel kezdtek nézni egy élethelyzetre, mindig megerősít abban, hogy érdemes ezt az utat járnom. Ugyanilyen sokat jelentenek számomra mentorom, Ila Ildikó szakmai visszajelzései is. Ő az, aki mindig őszintén elmondja, min lehet még javítani, ugyanakkor észreveszi a fejlődésemet is. Az ő bizalma és elismerése számomra hatalmas motiváció. A legnagyobb élményt mégis azok a pillanatok jelentik, amikor érzem, hogy két ember között valódi kapcsolódás született. Számomra ezek azok a beszélgetések, amelyek túlmutatnak a kérdéseken és a válaszokon, és emlékeztetnek arra, hogy az emberi történeteknek van erejük összekapcsolni bennünket.

Van-e valami más hobbid, szenvedélyed, amivel szívesen foglalkozol szabadidődben?

A rádiózás mellett az írás a legnagyobb szenvedélyem. Nagyon szeretek írni, mert ez egy olyan elfoglaltság, amiben teljesen ki tudok kapcsolódni, és amihez mindig örömmel térek vissza. Emellett sokat olvasok, és amikor csak tehetem, szívesen megyek színházba is, mert mindig feltölt egy jó előadás. A zenehallgatás is fontos része a mindennapjaimnak, és nagyon szeretek koncertekre járni. Ha pedig lehetőségem van rá, szívesen kirándulok is, mert jó néha kiszakadni a hétköznapokból és új helyeket felfedezni. Szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan dolog is van az életemben, ami örömet ad és inspirál.

A rádiózás mellett milyen más hivatást választanál magadnak?

A rádiózás mellett a televízió világa áll hozzám a legközelebb. Nagyon el tudnám képzelni magam televíziós riporterként vagy műsorvezetőként, mert ugyanúgy emberekkel, történetekkel foglalkozhatnék, csak egy másik műfajban. Mivel az írás is fontos része az életemnek, szívesen gyakorolnám ezt is hivatásszerűen, hiszen mindig is vonzott a történetmesélés és az emberek megismerése. Mivel még csak most fejeztem be az iskolát, és pár nappal ezelőtt sikeresen érettségiztem, egyetemi tanulmányaim következnek. A kommunikáció szak mellett szeretnék bölcsészettudományi egyetemen is tanulni, mivel a líceumi éveim alatt a magyartanárnőm, dr. Kusztos Bálint Etelka olyan élményeket, gondolatokat és értékeket adott át nekem, amelyek mélyen formálták a személyiségemet. Ő szerettette meg velem igazán az irodalmat, megtanított más szempontok szerint gondolkodni, és megmutatta, milyen hatalmas ereje van a tanításnak. Ezért szeretném egyszer én is továbbadni mindazt, amit tőle kaptam, akár magyar irodalmat vagy romànt tanítva vagy bármilyen más formában.

Milyen gondolatot, szemléletet, üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a rovatodon keresztül? Hogyan fogalmaznád ezt meg?

Merjünk nyitni egymás felé. Hiszem, hogy a legtöbb előítélet és félelem abból fakad, hogy nem ismerjük egymást. Éppen ezért minden beszélgetésemmel egy-egy újabb hidat szeretnék építeni az emberek között. Azt szeretném, ha egyszer természetessé válna, hogy nem beszélünk külön a sérült emberek és az egészséges emberek világáról, mert valójában csak egy világ létezik: az emberek világa. Egy olyan világ, ahol nem a különbségeink határoznak meg bennünket, hanem az, hogy mindannyian ugyanarra vágyunk: szeretetre, elfogadásra, megértésre és arra, hogy értékesnek érezzük magunkat. Ha a beszélgetéseim hatására akár csak egyetlen ember is nyitottabb szívvel fordul a másik felé, mer kérdezni, ahelyett, hogy ítélkezne, vagy felismeri, hogy a másság nem elválaszt, hanem gazdagít bennünket, akkor úgy érzem, a rovatom betöltötte a küldetését. Számomra a rádiózás erről is szól: hidakat építeni, hogy egyszer valóban eggyé váljunk, és egymást megértve éljünk.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza