Beszélgetés Farkas Istvánnal, a Marosvásárhelyi Rádió hírszerkesztőségének vezetőjével

Mikor és hogyan kezdtél el dolgozni a Marosvásárhelyi Rádiónál?

Sok évvel ezelőtt volt, tényleg nem emlékszem fejből a pontos dátumra, és igazából nincs is jelentősége. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy épp egy választási kampány közepén járt az ország. Sepsiszentgyörgyről tartottam hazafelé, amikor megszólalt a telefonom: Szász Attila, a rádió főszerkesztője keresett. Nem volt ismeretlen szám, hiszen korábban is többször beszéltünk munkám kapcsán, így nem is kellett azon töprengenem, vajon miért hív. Híradós munkatársat keresett. Akkoriban főleg tévéztem, az újságot írás mellett, fiatal voltam, tele lendülettel, és kerestem az új kihívásokat – mert úgy éreztem, nem elég, hogy közben házat építek. Másnap találkoztunk, Attila elmondta, pontosan miről van szó és én belevágtam. Egyáltalán nem volt könnyű időszak: a kampány és a választások miatt felfokozott volt a hangulat, és a rádiós munka teljesen más világot jelentett, mint a televízió. Más volt a tempó, más a felelősség, és persze mások voltak az emberek is.

Sokszor gondolok vissza arra a telefonbeszélgetésre, és az azt követő szerkesztőségi pillanatokra: voltak köztük mosolygósak, voltak feszültek, de mindegyik hozzátett valamit ahhoz, hogy megtanuljam, mit jelent rádiózni. Azóta is úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor igent mondtam – mert a rádió végül több lett, mint munkahely.

Többféle feladatköröd is van. Melyek ezek és mi jellemzi mindegyiket?

Én újságíró vagyok, rádiós újságíró. Hogy a szerkesztőségen belüli ranglétrán pontosan hol állok, számomra nem fontos. Nyilván, a hierarchia az elszámolhatóság, számonkérés miatt kell. A híradós és riporteri csapat tartozik hozzám, a híradókért és a tájékoztató műsorokért, a Rádióújságért és az Átjáróért felelek. De mégegyszer, nem az számít, hogy ki milyen címet visel vagy hányadik fokon áll a létrán, hanem az, hogy közös az ügy, amin dolgozunk. Ez nem egyéni versenyfutás, hanem csapatmunka. A hallgató nem azt figyeli, ki volt a főnök, amikor megszületett egy híradó vagy interjú, hanem azt, hogy a hír pontos, tiszta és fontos számára. Én úgy érzem, hogy mindenki hozzáteszi a magáét: a szerkesztő, aki kitalálja, a riporter, aki kérdez, a technikus, aki beállítja a hangot. Ha bármelyik láncszem kiesne, az egész nem működne. Ezért mondom, hogy bár a hierarchia fontos, nem az tart életben egy szerkesztőséget, hanem a közös felelősség és a hit abban, hogy a hallgatóknak értéket közvetítünk.

Véleményed szerint milyen képességek és tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki mindig „naprakész” legyen?

Én csak azt tudom, hogy bennem mi van. Egy jó nagy adag kíváncsiság – az a fajta, ami miatt nem tudsz elmenni egy cím vagy hír mellett anélkül, hogy rá ne kattintanál. Emellett szükséges a kitartás is, mert a hírek soha nem kérdezik meg, hogy hétvége van-e, vagy hogy éppen szabadságon vagyunk. De kell a naprakészséghez az önfegyelem is, azt értem ez alatt, hogy tudni kell szűrni, mert a szűnni nem akaró hírfolyamban könnyen elsodorhat mindenféle zaj, és akkor elveszíted a lényeget. És talán kell hozzá egy kis „szakmai ártalom” is – az, hogy egyszerűen nem tudsz nem kíváncsi lenni. A hírekben otthon lenni, otthonosan mozogni nem csupán szakmai szükséglet, hanem felelősség is. Mert a hallgató, a néző arra számít, azt várja el, joggal, hogy amit mondasz, az pontos, időszerű. És ez adja ennek a hivatásnak a szépségét is. Viccesen azt szoktam mondani, futóként, hogy naprakésznek lenni olyan, mint egy maratont futni úgy, hogy közben a táv mindig hosszabb lesz, és sosem tudod, mikor van vége. De te mindeközben élvezed a futást, mert szereted. Ez az én titkom a naprakészségemben.

Az Erdélyi Magyar Televíziónál is dolgozol, aktuálpolitikai műsorokat szerkesztesz és vezetsz. Hogyan lehet összeegyeztetni a rádiós és a tévés munkát, tevékenységi kört?

Erről azt hiszem sokkal többet tudna mesélni a családom, a feleségem, a gyermekeim, hisz ők azok, akik ezt a leginkább érzik. Az újságírók munkája nem ér véget azzal, hogy kiléptek a szerkesztőségből, lekapcsolták a mikrofont, leállt a kamera, megjelent egy cikk. Egész napos készenlét van, szól a telefon, kérdeznek a kollégák, jönnek az e-mailek, az üzenetek, értesítések, a hírekkel kelsz és azokkal fekszel. Ez az életforma, mert végső soron az, egy elfogadó, megértő társ nélkül nem megy. Nekem a családom adja azt a hátteret, amiből erőt meríthetek. Nélkülük a rádiós és tévés munka egyszerűen nem lenne összeegyeztethető. És bár sokszor tűnik úgy, hogy mindez rohanás és állandó pörgés, valójában pont a változatosság adja a szépségét: két világ között mozogni/ingázni, és közben mégis ugyanazt tenni. Nyilván, az időbeosztás a legnagyobb kihívás. Előfordult már, hogy élő rádiós műsorból rohantam be a tévésstúdióba, vagy fordítva. Ilyenkor nagyon sok múlik a szerkesztőségi csapaton, a kollégák rugalmasságán és támogatásán. A rádió és a televízió közötti váltás elsőre fárasztónak tűnhet, de számomra valójában kiegészítik egymást. Ami a rádióban hangban, szavakban él, az a tévében képet kap, arcot, gesztust. Nekem ez sokszor segít is: amit az egyikben tanulok, azt a másikban is hasznosítani tudom. Például a rádió megtanított tömörebben fogalmazni.

Mi jelent számodra kihívást és igazi elégtételt a rádiós munkádban?

A legnagyobb kihívás az, hogy minden nap képes legyek új tartalmat adni úgy, hogy az valóban számítson valakinek. A rádióban nincs tapsoló közönség – sokszor csak a mikrofon és én vagyunk, még a vendég is telefonon kapcsolódik. Számomra felelősség úgy beszélni, hogy közben tudom, valahol ott van a hallgató, aki lehet, hogy épp a kocsiban ül, lehet, hogy otthon főz, vagy épp kapaszkodót keres egy nehezebb nap után. Kihívás, hogy hiteles maradjak, hogy ne csak információt adjak, hanem kapaszkodót, gondolatot, és miért ne, érzést is. És kihívás az is, hogy minden témában megtaláljam azt a szálat, ami emberközelivé teszi a történetet – mert végső soron nem számok és statisztikák érdeklik az embereket. Az igazi elégtétel pedig akkor ér, amikor visszajelzés érkezik: egy-egy hallgató megírja, hogy amit hallott, elgondolkodtatta, bátorította, vagy épp megnevettette. Ezek a pillanatok mutatják meg, hogy a rádió túlmutat a mindennapi munkán: híd lehet az emberek, a közösségek között.

És inspiráló számomra az is, hogy bár a szó elszáll, a rádió mégis örök. Minden adás egy apró lenyomat, amely lehet csak egy napig él valaki fejében, de van úgy, hogy évek múlva is visszhangzik egy-egy mondat. Ez adja a legnagyobb elégtételt: tudni, hogy amit csinálok, hozzáadhat valamit mások életéhez.

Hogyan készülsz fel a műsoraidra?

Rengeteget olvasok és tanulok. Az erdélyi magyar sajtó más, mint a magyarországi magyar vagy a román. Nem szakosodhatsz, bár nyilván vannak kedvenc témák, számomra például a politika és az űrkutatás. De folyamatosan kell tanulni otthonosan mozogni a gazdaság, a tanügy, az egészségügy, a környezetvédelem és még sorolhatnám minek a területén. Számomra ez okozza egyébként a legnagyobb nehézséget, hogy egyik nap külpolitikáról beszélek a meghívottammal, másnap hazai egészségügy, utána pedig a közösségi média tinédzserek életére gyakorolt hatásairól.

Nem elég „felületesen képben lenni”, bele kell ásnom magam minden témába annyira, hogy értelmes kérdéseket tudjak feltenni, és ne csak a közhelyeket pörgessem. Elolvasom a hírt, keresek háttérinformációkat, és közben próbálok a hallgató fejével gondolkodni, kitalálni, hogy ő mire lenne kíváncsi. Persze mindig történhet valami, ami teljesen felborítja a terveket, például amikor tavaly decemberben az Alkotmánybíróság érvénytelenítette az államfőválasztást, a Naprakész kezdete előtt egy órával. … Vagy épp a meghívott kanyarodik más irányba a beszélgetés során. … De ettől szép a rádiózás: élő, lüktető, kiszámíthatatlan.

A felkészülés kicsit olyan, mint a főzés, nagyon szeretek főzni egyébként, csak nekem hangulat kell hozzá. Szóval olyan, mint a főzés: kiválasztod a recepteskönyvből, hogy mi kerül az asztalra, de kiderül, hogy nincs otthon csillagánizs meg mustármag. De akkor is kell valamit az asztalra tenni, mert érkeznek a vendégek. Jó esetben csak annyit éreznek, hogy ízletes lett a végeredmény. Így van a hallgatóval is, ha szerencsésen alakult: érdeklődve hallgatta a beszélgetést, függetlenül attól, hogy otthon, az íróasztal mögött aznap délelőtt én mit gondoltam ki. Én minden műsor után tanulok valamit. Néha a meghívottamtól, máskor a saját hibáimból, így a felkészülés sosem ér véget igazán – csak átalakul egy újabb lehetőséggé.

Mit jelent számodra a rádió: munkát, szenvedélyt, hivatást, közösségszolgálatot?

Ezeket, így együtt, de a sorrend az néha változik. Vannak olyan pillanatok, amikor a szenvedély alábbhagy, van úgy, hogy egy-egy napot nagyon munkásként él meg az ember, és olyanok is, amikor azt érzi, egy hosszabb időszak után, hogy nincs eredménye a munkájának, a közösségben, nem sikerült átfordítani a közgondolkodást például a másság elfogadása kapcsán. De aztán jön egy hallgatói visszajelzés, egy apró üzenet vagy levél, ami újra erőt ad, és emlékeztet arra, hogy a rádió mégis eljut valakihez, valahova, és talán mégis formál, mégis számít. A rádió tehát számomra egyszerre munka, szenvedély, hivatás és közösségszolgálat: egy olyan tér, ahol a hang hidat épít ember és ember között.

A rádiózás olyan, mint a fekete teám – néha keserű, ha túl sokat áztatom, de nélküle egyszerűen nem akarom, hogy legyen nap. Mert ha túl sokat „fogyasztasz” belőle, akkor is remegve várod a következő adást, a következő híradót.

Milyen üzenetet fogalmaznál meg és szeretnél átadni a rádióhallgatóknak?

A rádió közelebb hoz egymáshoz közösségeket, világnézeteket, összehozza az embereket. Hiszem, minden műsorunkban ott van a közösség hangja és a közös jövőnk reménye. De nem szeretek patetikus lenni, ezért inkább azzal az üzenettel zárnám, hogy hallgassanak rádiót és ha nem tetszik valami, énekeljenek rá hangosan.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza