Mircea Lucescu, a román és az európai labdarúgás egyik legnagyobb alakja 80 éves korában elhunyt. Játékosként válogatott csapatkapitány, edzőként pedig klub- és válogatott szinten is történelmet írt: bajnoki címeket, kupagyőzelmeket és nemzetközi trófeákat nyert, miközben generációkat formált a pályán és azon kívül is. A következő percekben rá emlékezünk. Hamar Mátyás Ruben összeállítása.

Nyolcvanéves korában, kedden elhunyt Mircea Lucescu. A labdarúgóedző halálhírét a bukaresti sürgősségi egyetemi kórház közölte, ahol az elmúlt napokban kezelték.

Mircea Lucescu 1945. július 19-én született Bukarestben. Játékosként hétszer nyert román bajnokságot és egyszer kupagyőzelemnek is örülhetett. A román válogatottban 65 alkalommal szerepelt, az 1970-es mexikói világbajnokságon pedig csapatkapitányként vezette pályára a trikolórokat, többek között a címvédő Anglia és a Pelé fémjelezte Brazília ellen. Már futballistaként is kitűnt intelligenciájával, műveltségével és céltudatosságával: miközben társai a hosszú edzőtáborok alatt pihentek vagy játszottak, ő tanult és képezte magát.

Edzői pályafutását Vajdahunyadon kezdte, ahol játékos-edzőként dolgozott. A Corvinullal megnyerte a másodosztályt, később pedig a román válogatott szövetségi kapitánya lett. Meghívót küldött korábbi csapat- és szobatársának, Bölöni Lászlónak is, akit addig hivatalos indoklás nélkül mellőztek. Lucescu irányításával Románia története során először jutott ki Európa-bajnokságra, az 1984-es franciaországi tornára. A válogatott után a bukaresti Dinamo vezetését vette át, amellyel bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetett, a Kupagyőztesek Európai Kupájában pedig elődöntőig jutott.

A rendszerváltás után több olasz csapatnál is dolgozott, a Bresciát kétszer is feljuttatta az élvonalba. A kilencvenes évek végén a bukaresti Rapidot vezette a csúcsra, majd sikeres törökországi időszak következett: a Galatasarayjal európai Szuperkupát és török bajnoki címet nyert, egy évvel később pedig a Besiktassal is bajnok lett.

Pályafutása legsikeresebb korszaka a Sahtar Donyecknél következett. Az ukrán klubbal 21 hazai trófeát hódított el, 2009-ben pedig harmadik romániai edzőként nyert jelentős nemzetközi trófeát, amikor csapatával megnyerte az UEFA-kupát. Donyeckből az orosz bajnokságba vezetett az útja: a szentpétervári Zenittel Szuperkupát nyert, majd a török válogatott szövetségi kapitánya lett. Később visszatért Ukrajnába, ahol a rekordbajnok Dinamo Kijev edzőjeként bajnoki címet és kupagyőzelmet is szerzett.

Karrierje során összesen 37 trófeát nyert, és ezzel minden egyik legeredményesebb labdarúgóedzője Sir Alex Ferguson és Pep Guardiola mögött. A román válogatottat 79 évesen vállalta el ismét, a múlt heti, Törökország elleni világbajnoki pótselejtezőn pedig minden idők legidősebb szövetségi kapitánya lett. Két ciklusban összesen 76 alkalommal irányította a nemzeti együttest, ezzel ő a csúcstartó.

Sikerei mögött nemcsak kivételes szakmai tudás állt, hanem sajátos edzői hitvallás is. Lucescu úgy vélte, egy edző feladata nem ér véget az edzések levezénylésével: nevelnie is kell játékosait, szinte szülői felelősséget vállalva értük. Büszke volt azokra, akiket nemcsak jobb futballistává, hanem jobb emberré is formált. Emellett fia is követte példáját: Răzvan Lucescu szintén sikeres, nemzetközileg is jegyzett edző, jelenleg a görög PAOK Thesszaloniki vezetőedzője.

Mircea Lucescu nemcsak csapatokat épített, hanem pályákat is újraindított. Olyan futballistákban is meglátta a lehetőséget, akikről mások már lemondtak. Kortársai szerint az adta különleges erejét, hogy a kudarc nem megtörte, hanem új lendületet adott neki. Valahányszor nehéz helyzetbe került, erősebben, motiváltabban és harcosabban tért vissza.

Szinte megszakítás nélkül dolgozott, munkabírása és fegyelme legendás volt. Számára a futball nem egyszerűen hivatás, hanem életforma volt. Közben mindvégig megmaradt olyan embernek, aki tudta, honnan indult, és fontosnak tartotta, hogy valamit visszaadjon abból, amit az élettől kapott. Szerény körülmények közül emelkedett fel, és soha nem felejtette el, mit jelent nélkülözések között felnőni. Éppen ezért hosszú éveken át ösztöndíjakkal segített nehéz sorsú gyerekeket, anélkül, hogy ebből nyilvános érdemet kovácsolt volna.

Mircea Lucescutól korábbi játékostársai, tanítványai és klubjai mellett az Európai Labdarúgó-szövetség, valamint a román közélet szereplői is búcsút vettek. Olyan edzőként emlékeznek rá, aki nemcsak trófeákat nyert, hanem embereket is formált. A román és az egyetemes labdarúgás történetében maradandó örökséget hagyott maga után.