Beszélgetés Petki Judittal, a Marosvásárhelyi Rádió brassói (barcasági) tudósítójával

Mikor és hogyan lettél a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének brassói (barcasági) tudósítója?

Ha jól emlékszem, 2008-ban kerültem a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Czika Antónia volt addig a rádió brassói tudósítója. Tónival együtt dolgoztunk a Brassói Lapoknál, és ő úgy döntött, hogy vállal még egy harmadik munkahelyet, de belátta, hogy mind a három helyen dolgozni túl sok lenne. Így szabadon maradt a tudósítói állás, és úgy alakult, hogy én jelentkeztem erre a helyre.

Milyen indíttatásból határoztad el, hogy állandó rádiós tudósító leszel? Mi állt a döntés hátterében?

Izgalmas játék volt reggelente tudósítani. A Brassói Lapok szerkesztőségében Ambrus Attila főszerkesztő is megírta és beolvasta tudosításait a kolozsvári és a bukaresti rádiónak. Hálás vagyok neki, hogy sok műhelytitokra megtanított: mire kell figyelni beolvasás közben, hogyan osszam be az információkat az egymást követő napokra, kit kérdezzek meg valamely ügy kapcsán. Ezek olyan fontos apróságok voltak, amelyeket nem tanítottak meg Kolozsváron, az Újságírói Karon, ahol 1997-ben végeztem. Bár ott is volt gyakorlati tevékenység, amikor egy nehéz táskamagnóval jártam és körkérdéseket készítettem a Kolozsvári Rádiónak. Megtanultam viszont ott rálátni a közintézmények munkájára, valamelyest eligazodni a politika és a törvényhozás világában.

A rádiós tudósítás még azóta vonzott, amióta Édesapámmal esténként hallgattuk a Szabad Európa Rádió recsegő-ropogó magyar adását. Most is emlékszem a Forgószínpad című rovat hangulatára, arra a varázslatra, amit a távolból jövő, tilosban hallgatott magyar hangok előidéztek.

Mi vonzott a Marosvásárhelyi Rádióhoz? Mit szeretsz leginkább ebben a munkában, hivatásban?

A fiatal csapat, a fiatalos hangulat vonzott ide. Állandó fejlődésben vannak a kollégák, csodálom munkabírásukat és színvonalas műsoraikat. Volt úgy, hogy olyan munkát bíztak rám, amit én magam sem mertem volna magamra bízni. De a megelőlegezett bizalom miatt sikerült jól telesítenem. Azt szeretem ebben a munkában, hogy mindig kénytelen vagyok újat tanulni. Ha például a Szúnyogszéki Lápról tudósítottam, akkor kénytelen voltam utánanézni az ott élő madárfajoknak, honnan jönnek ide tavasszal, hol élnek egyébként. Meg azt is szeretem, amikor egy-egy tudósítás vagy interjú kapcsán kikerekedik egy emberi élet. Legyen az híresség vagy egyszerű vidéki ember, ha megoszt részleteket az életéből, abból mindig lehet okulni.

Rendszeresen ismerteted, beszámolsz a fontosabb brassói hírekről, eseményekről, rendezvényekről, megemlékezésekről, a helyi közösség életének jelentősebb mozzanatairól. Mi jellemző a tudósításaidra? Mesélj bővebben sajátos tartalmukról!

Igyekszem a tényekre szorítkozni a tudósítások alkalmával, de persze ilyenkor fontos a hangulatot is tükrözni. A magyar közösség rendezvényeiről írni, tudósítani azért fontos, mert ez egyfajta válaszreakció. Ez megerősíti az összetartozás érzését, ami a közösség éltető ereje.

Hogyan készülsz fel a napi tudósításokra, élő bejelentkezésekre?

Próbálok mindig nyitott szemmel és füllel járni, a híreket elolvasni, így legtöbbször tudom, ha valami fontos történik a városban. Ahhoz, hogy ezt az állandó éberséget fel lehessen tartani, szükséges a testi-lelki egyensúly. Ezért is kezdtem el 2019-ben Pilates-órákra járni legalább egyszer hetente, ami nagyon jót tesz nekem.

Véleményed szerint milyen tulajdonságok és képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy rátermett területi tudósító legyen?

Fontos a kommunikációs készség és az empátia. Nyitottnak kell lenni, hogy bárkivel elbeszélgethessünk. Alázatosnak és fegyelmezettnek kell lenni. A humor egy nagy plusz.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, hivatást, szenvedélyt, közösségszolgálatot?

Megteszem azt, amit tennem kell, a tőlem telhető legjobb módon. Ezt nevezhetjük munkának, amikor esténként vagy reggelente „házi feladatot” írok. Közösségszolgálatnak, amikor a körülöttem élőknek fontos tudnivalókat közvetítek. Hivatásnak, amikor úgy érzem, hogy csak nekem adatott meg egy bizonyos helyre elérni, és onnan tudósítani. Szenvedélynek, amikor jobbat és szebbet akarok alkotni, és ha ez sikerül, óriási örömmel tölt el.

Mikor vagy elégedett? Mi nyújt számodra igazi élményt, elégtételt a rádiós munkádban?

Elégedett vagyok, ha sikerült jól körbejárni egy témát, ha olyan információt is sikerült megszerezni, ami újdonságnak számít. Örömmel tölt el, ha tudósításaimmal segíteni tudok akár csak egy hallgatón is.

Volt-e olyan emlékezetes tudósításod, amire mindig szívesen gondolsz vissza? És előfordult-e olyan megdöbbentő esemény, ami érzékenyen érintett és amiről nehezen tudtál beszámolni élő műsorban?

Szívesen gondolok vissza arra, amikor a Brassó–Vidombáki Nemzetközi Repülőtér megnyitásáról tudósítottam, amikor több személyt is megszólaltattam. Emlékszem, milyen jóérzéssel töltött el, hogy magyarul is olvashattam a reptéri feliratokat.
Megdöbbentő volt, amikor egy télen a hajléktalan menhelyen jártam és beszélni próbáltam egy ottlakó magyar férfival. Sajnos a férfi alig tudta kiejetni a szavakat, én kellett, hogy megismételjem ezeket a diktafonba, hogy legyen hanganyag. Nem is tudom, hogy végül leközölték-e. Nagyon elszomorít, hogy az ember egyik pillanatról a másikra földönfutóvá tud válni.
Nem szeretek gyilkosságokról és más erőszakos tettekről hírt adni. Ilyenkor mindig arra gondolok, vajon mi idézhette elő ezeket. Sokszor napokig a fejemben köröznek ezek a gondolatok. Csak olyankor említem meg ezeket a szomorú eseteket, ha tanulságot lehet levonni belőlük.

A rádiózáson kívül milyen más hobbid van, amivel szívesen foglalkozol szabadidődben?

Szeretek kertészkedni és fotózni.

Milyen gondolatot, szemléletet, üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a rádiós tudósításaidon keresztül? Hogyan fogalmaznád meg?

Brassó, a Barcaság csodálatos hely, ahol értékes emberek élnek.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Szakács Géza