;
  • FM: 106,8 Mhz • 96 Mhz
  • AM: 1323 Khz • 1197 Khz • 1593 Khz
My Social Profile
Marosvásárhely, Romania
  • Valuta árfolyam

  • EUR4.8753 RON
  • USD4.0245 RON
  • GBP5.5154 RON
  • HUF0.0135 RON

Marosvásárhelyi Rádió - Élő közvetítés

Ha egyszer világos lesz a fekete március…

18 éves voltam. Érettségi után, egy új világ hajnalán. Az Imatexben dolgoztam három váltásban. 1989 decemberében, amikor Marosvásárhelyen elindultak a munkások a vállalatokból éppen nem dolgoztam, nem az „én váltásom” volt.

1990 márciusában sem voltam a munkahelyemen – hogy miért? Már nem emlékszem. Az akkori pár nap történései minden más emléket elhomályosítanak. A tizenkilencedikei magyarverést csak a szomszédoktól tudtuk meg. Hallottuk, hogy valami csúnya dolog történik a városban, de fiatal felnőttként (talán még tinédzserként) nem is tudtam felfogni a súlyát.

Aztán másnap már ott voltam a főtéren. A városban bicikliztem, épp a főtér felé karikáztam, amikor egyre többen érkeztek a központba. Mind magyarok. A kiabálásokra, skandálásokra kevésbé emlékszem, de megértettem: egy nappal előtte megverték a magyarokat az RMDSZ székházban. Közvetlen ismerősökről nem tudtam, akik esetleg ott lettek volna egy nappal korábban, de az emberek végtelenül fel voltak háborodva…

Pár héttel azelőtt ott voltam a könyves-gyertyás tüntetésen, bár már csak visszajáró „bolyais” diák voltam, a testvérem még oda járt és barátaim osztályába nem egyszer „visszaültem” a padba, főleg, mikor délutános, vagy éjszakás voltam az Imatexben. (a tanárok szinte észre sem vettek, hiszen velük voltam négy éven keresztül). Fontos volt számomra is az anyanyelvű oktatás, fontosnak éreztem, hogy a Bolyai legyen csak a miénk.

Már nem emlékszem, pontosan mikor értem ki a központba. A bicajomat a Művész utca melletti tömbháznál hagytam. „Most vagy soha!” Ez nem fog kimenni a fejemből egyhamar… Később számos sporteseményen hallottam a szurkolókat ezt a rigmust skandálni, mindig beleborzongtam. Mennyivel másképp hangzott egy csapat buzdításakor, mint akkor, 1990 március huszadikán a főtéren!

Fogalmam sem volt, milyen sebességgel történtek az események… elterjedt a hír, hogy a Grand oldalán sok román gyűlt össze – nem békés szándékkal jöttek – mondták többen is.

Egyszer csak meglódult a tömeg – a magyar nők, gyerekek fejvesztve menekültek. A hátsó sorokban fogalmunk sem volt arról, mennyire súlyosa helyzet elől, miért kell menekülni. A gyerekeket és nőket, a Művész utca melletti tömbház belső udvarára tereltük be, oda, ahol hagytam a biciklimet. Abban a pillanatban épp az érdekelt a legkevésbé. A lépcsőn felszaladtam az utcába, utána le a főtérre.

És akkor ott megdöbbentem: az emberek, a magyarjaink a főtéri padokat szedték szét, rögtönzött fegyverként használva a pozdorjává törött deszkákat. Az a kép most is ott ég a retinámon: 1,50 „magas” munkásember hihetetlen erővel tépte fel a padról a deszkákat. Ilyen erő, csak halálfélelemkor jön elő az emberből. És ott, akkor sokunknak halálfélelme volt.

A teret sikerült visszahódítani, engem kiküldtek biciklivel a város Segesvár felőli bejáratához, mert úgy hallatszott, hogy jönnek a székelyek, vagy a románok – erről pontos információink nem voltak, csak annyi, hogy valakik jönnek tömegesen.

A város végén katonaság, rendőrség – senkit nem engedtek be a városba.

Visszatekertem a központba, akkor érkeztek a hidegvölgyiek: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” – mint egy focimeccsen, úgy szólt a rigmus, de ez most halálkomoly volt.

Valamikor nagy sebességgel átzúgott a főtéren a vasvillákkal, botokkal, fejszékkel felszerelt románokat szállító teherautó. Aki érte, elugrott előle, volt, akit sajnos elgázolt. Nagy robajt hallottunk, aztán az első sorokból érkezett a hír: „nekiment az oláh templomnak”.

Mikor egy kicsit nyugodtabbnak tűnt a helyzet hazatekertem, mert édesanyám várt és biztosan aggódott. A további eseményeket hallomásból tudtuk meg…

Harminc év után sem tudom kiverni a fejemből ezeket a képeket, olyan, mint egy rémálom.

És azóta is ott vannak a kérdések: kik voltak a felbújtók, miért volt szükség erre? (nem hivatalos válaszok vannak, de…) Miért nem tudtuk ugyanolyan normálisan folytatni az életünket, mint, ahogy elkezdtük a „forradalom” első napjaiban?

Az események hatására barátaink, ismerőseink vették a sátorfájukat. Kapcsolatok, barátságok, családok szakadtak szét. Több ezer magyar „eltűnt” a városból, köztük nagyon sok fiatal, akik „nem ilyen lovat” akartak. Sokan már látogatóba sem térnek haza, nincs, akihez jönniük, mert a családból szinte mindenki elvándorolt.

Elítélendő? Cserben hagytak bennünket, akik itt maradtunk? Végül is mindenki azt kezd az életével, amit akar…

De, hogy ők, az elmenekültek is visznek magukkal egy keresztet a hátukon, az is biztos. Még így harminc év után is… Sajnálom… Magunkat is.

(Kádár Zoltán)