Akinek a Jézuska hozta a Rádiót

Beszélgetés Nagy-Bodó Tiborral, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőjével – műsorvezetőjével

Mikor és hogyan érkeztél, milyen meggondolás vezetett a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, vissza kell lépjünk a történetünkben pár évtizedet. Több mint harmincöt évet. Marosvásárhelyi otthonunkban, a brassói utcában, a teraszon álltam. Mintha most lenne: a havasesőt néztem, és vártam, mikor lesz belőle végre havazás. Arra lettem figyelmes, hogy valaki ezt kiáltja: már a Vásárhelyi Rádió is szól… Igazán, nem is értettem, hogy mi történik, de hogy beleszólt a gondolataimba és az elképzeléseimbe az tényszerű.

„…már a Vásárhelyi Rádió is szól…”

A fordulat napjai, a televízió szabadsága, a mi rögtönzött lehetőségeink. Menni? Maradni? Nem tudtam, de gondoltam, ha már közeleg karácsony, azt mindenképpen megvárom. Akkoriban volt nekem egy tarisznyám. Azzal jártam mindenhova. Volt benne kihegyezett ceruza, radírgumi, és egy vonalzó. Ez volt mindenem, és december 25-én, ezzel a tarisznyával léptem át a Marosvásárhelyi Rádió kapuját. Ma is úgy hiszem: nekem a Jézuska hozta a Rádiót…

Hogyan kezdődött a rádiós pályafutásod?

Valamiért, az elmúlt években, nagyon sokszor eszembe jutnak ezek a pillanatok, napok, hetek, évek… Végülis, akkor semmihez sem értettem. Nem tudtam normálisan beszélni, megszólalni, egy hírt sem tudtam lefordítani – szóval, jóformán semmire sem voltam képes. Csak egy dolog mocorgott bennem: jó itt maradni, kellemes itt lenni, kell nekem ez a környezet, és…, valahogy tenni kell valamit. Persze, ahogy mindig szokott az lenni, voltak, akik elutasítottak, de voltak, akik értékelték azt, hogy: „…né, ez a fiatal kölyök, csak akar valamit, na…”.

Vajna János jut eszembe. Mindig mondta: „maradj, mert majd te is viszed valamire…, és én segíteni fogok”. Igazából, sok mindenben nem segített, de elég volt, ha rámnézett, és szemeiből láttam, ha tévedtem, ha valamit nem végeztem jól. Dicséret soha nem volt. De ezt, szerintem nem is szabad várni.

„…maradj, mert majd te is viszed valamire…”

A múlt perceiben ott van Csifó János is… Lezserül hagyta, hogy önálló legyek, de mindig megkaptam tőle a fejmosást. Akkor is, ha nem volt igaza. De ez ma így, olyan nagyon, nagyon szép, és több mint helyénvaló… Még egy gondolat erejéig, mert ott van a kezdetemben Toth Béla is… Igen, sokszor próbáltam belé kapaszkodni, de ő már akkor hozta a profi rádiós formáját, mi szerint: „… fiú – ez voltam én – a Rádióhoz csak kipihenten, jóllakva, és nemi kielégülés után lehet bejönni…”.

Most is nevetek magamban – ritkán szoktam – a kijelentésén, de az elmúlt évtizedekben, ahányszor láttam, mindig ez jutott eszembe. Ő ilyen, egy nagyon jó ember, és nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem, s hogy vele dolgozhattam. Persze, vannak még sokan, akikről mesélhetnénk, de ez, szerintem egy másik beszélgetés tárgyát képezné.

Jelenleg milyen műsorokat szerkesztesz és vezetsz? Mi jellemzi ezeket a műsorokat?

Felsorolás? Nagyon nem tenném ezt, mert mindegyik az életem része. Azonban, válaszolnom kell, ezért elmondom, hogy a Digitális Világgal kezdődött minden. Ez a műsor számomra nemcsak kabala, hanem egy olyan lehetőség volt, ami elindított bennem egy műsorfolyamatot. Értsd: Kőbe Zárt Múltunk, Az Erdélyi Főnemesség, Az Erdélyi Mesélő Kastélyok, Örökségünk Nyomában, Épített Örökségünk, Fejedelmek Kora Erdélyben, Lélektükör-Összhang, Medicina, Királyaink Voltak… – még kimaradt egy-két műsor, nézd el nekem, hogy ezek most nem jutnak eszembe. Azon vagyok, hogy minden műsoromban magamat mutassam meg. Hogy miért? Mert ilyen az élet. Az egyik percben gondolunk valamire…, a másik pillanatban teljesen másra. Emberekkel találkozunk, akiket elfogadunk, vagy hátat fordítunk nekik. Világunkban, olykor több évtizedes barátságok válnak köddé. „…e műsorok az életem részei…”

Mint már mondtam, mindegyik műsorom az életem része. És ha jól belegondolok, egy anyától sem lehet megkérdezni – akinek 5-6 gyermeke van – hogy melyiket szereti a legjobban. Az én életem a műsoraimban van. Mindegyikben megpróbálok üzenni, valahova, valakinek. Azonban van, amikor célbaér, van, amikor nem. Igen: ez is az életünk része.

Mélyen beleástad magad az erdélyi- és magyar történelembe, a Kőbe Zárt Múltunkba, akárcsak az Épített Örökségünk feltárásába, ismertetésébe. Páratlanul szép, jövőbemutató, értékteremtő- és megőrző munkát végzel. Honnan származik, miből ered ez a történelmi múlt iránti szenvedély?

 Családomnak köszönhetően, sokat utazom, és az elmúlt években nagyon sok helyre eljutottam. Bárhova is megyek, szabadságom ideje alatt, mindig prioritást élveznek a temetők, műemlékek, templomok. Aki valamennyire ismeri önmagát, az tudja, hogy a múlt, és a múltunk nélkül semmit sem érünk. Soha nem szabad nemzeti lobogókat a mellünkre tűzzünk. Amit érzünk, az bennünk van, és meggyőződésem az, hogy a történelem értéke – csak – így nő, sőt, csak így marad meg. Nekem, e műsorok elkészítése, e történelmi cikkek megírása egy nem akármilyen hitet jelentenek. Az elégtétel az lenne, ha ezt a végletekig lehetne művelni. „… történelem nem csak megtörtént – bennünk él tovább…” És igen. Ez, több mint szenvedély. Legalább annyi, mint a levegő, a víz, az élelem, a szeretet, és a szabadság.

Merthogy: mitől válik élővé a történelem? Szenvedélyem azért, mert a történelem nemcsak évszámok, csaták, vagy emberi sorsok, szenvedélyek és döntések tárháza. Imádok, és nagyon jó érzés kerít hatalmába, ha belépek egy korszakba, ha megértek egy forradalmat. Olykor jó tudni, ismerni, végig gondolni azt, hogy mit élt át egy korabeli ember. A történelem nemcsak megérint, hanem bennünk, és e műsorok által élnek tovább!

Az Összhang különleges színfoltja a Marosvásárhelyi Rádió műsorkínálatának és a lelki-szellemi folyamatok, megnyilvánulások, átalakulások, a spirituális élet bemutatásának. Milyen meggondolás vezérel az Összhang szerkesztésében és vezetésében, amely az önmagunkra találásban kíván a segítségünkre lenni?

Sokszor halljuk azt, hogy az élet nem mindig rózsás. Válaszként, az én szavaimmal élve, elmondom, hogy ma is sokszor felteszem magamban a kérdést: milyen hangokból áll össze egy napunk? Milyen színekből rajzolódik ki az életünk? Ebben a műsorban – mely korábban a Lélektükör nevet viselte – szakember meghívottjaimmal együtt, mindig megpróbálom az egyensúlyt, és a belső-külső harmóniát keresni. Olyanok szólalnak meg, akik a mindennapokban próbálnak rendet és szépséget teremteni, és azok is, akik még csak keresik a saját színüket. Hiszem azt, hogy e műsorok által tudjuk felfedezni együtt az élet színfoltjait: csendben, szóban, leírt szavakkal, és olykor nevetésben és dalban.

A megújult Medicina műsort fiaddal, Nagy-Bodó Szilárddal közösen szerkesztitek és vezetitek. Milyen szemléletet követtek, mi a célotok?

Mindig lehet, és kell is tanulni. Ma a világkép már más mint ezelőtt negyed évszázaddal. Ugyanakkor, minden változik, és itt, nincsenek, és soha nem is lesznek kivételek. És ez is így van jól, így van a maga rendjén. Ma másként, más formában dolgozik például egy családorvos, mint régebben az egykori körorvos. Nem beszélve a számítástechnika térhódításáról… A Medicinát, nem én, de sokan jó műsornak tartják. És igen, nagyon jó a Fiammal együtt dolgozni. Bevallom, sokszor, már nap mint nap tanulok tőle. És ez is így van jól!

Újságírással is foglalkozol, a Népújságnak vagy a szerkesztője. Honnan ered az írás iránti elkötelezettség és szenvedély?

Valamikor, 1985-ben közöltem először. Egy verset. Az akkori Vörös Zászlóban. Amikor megjelent, mindenhol mutogattam, és nagyon boldog voltam.

Ma néha azzal találom szemben magam, hogy mi könnyebb, az írás, vagy a rádiózás. Néha, egyik nehezebb, mint a másik, de mindig olyan jó a szavak emberének lenni. És a lényeg nagyon egyszerű: csak azt írjuk le, azt mondjuk el, ami valós. Igen, van, amikor nem tudunk dönteni, de ha a szívünkre hallgatunk, akkor a valóság egyből kiderül. És…, ha ezt nem érezzük, akkor nem szabad egyikkel sem foglalkozni. Hálás vagyok azért, hogy én mindkét területen ott lehetek…

Gyakran egész napokat dolgozol. Többen azt tartják rólad, jó értelemben, hogy „megszállott” vagy. Mit jelent számodra a rádiózás? Munkát, küldetést, szenvedélyt, elhivatottságot, közösségszolgálatot?

Válaszként, példával élnék. Van, amikor egy lelkipásztor egy nap keresztel, házasságot köt, és ha úgy adódik: temet is. Az említett tevékenységek összhangját nézve, nekem így áll össze nem a mozaik, hanem a kiteljesedés.

Ezt a munkát nem lehet másképp végezni. Nekem ez a munkám. A küldetésem pedig az, hogy meglegyenek a műsoraim. Ez itt minden megvan: a szenvedély, az elhivatottság, és a szolgálat is. Sokszor, és olykor – leszámítva a mi tévedéseinket -, nagyszerű dolgok kerülnek az éterbe, az újságok hasábjaira. Nem vagyunk mi Istenek, de ha az élethez, csak egy parányit is sikerül hozzátennünk, az nagyon nagyszerű.

Véleményed szerint milyen tulajdonságok, képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy jó, rátermett szerkesztő-műsorvezető, legyen?

Egy szóban: odaadás. És akarattal nem említem a hitelességet, tisztánlátást. Azért, mert aki ezeket nem tartja tiszteletben, maga előtt, az nem hivatott erre a pályára. Ennyi! Gondolataimat alátámasztva: néha előveszem rég megírt gondolataimat. És olyan jó érezni azt, hogy nem adtam el a bőrömet.

Milyen üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a műsoraidon keresztül? Hogyan fogalmaznád meg?

Röviden, említettem már, hogy legtöbb műsoromban azoknak üzenek, akik rám hallgatnak. Pár mondattal, gondolattal, zenével. Ezek azonban, mindenkihez szólnak. Ha megengedi, példát mondanék: Fábián Imre költő barátom verseket írt. Kötete összeállításakor, egy katicabogarat látott, mely időközben sajnálatosan eltűnt. A verseskötet megjelent, melynek előszavában az áll, hogy:
„… könyvem lapjait az olvasó úgy forgassa, hogy ha ott lenne a katicabogár, akkor temesse el, vagy adja vissza nekem…”. Műsoraimban mindig a jóságot fogalmazom meg.

Kit, kiket tekintesz mentoraidnak? Kiknek köszönheted, hogy elismert, megbecsült rádiós-újságíró lettél?

Nem tudom azt, hogy mennyire vagyok el- és megbecsült rádiós-újságíró. Mint mindenki, tévedek én is. Apámra, Nagy Ferencre gondolok. Tőle tanultam meg, hogy bármit is írunk le, annak íze kell legyen, és meg kell várni amíg „megér”.

Ma is ezt teszem. Az írógépét ma is őrzöm (és ide teszek három pontot, mely három könnycseppet jelent, mint „sokszoráltalában”, ha Rá gondolok).

Folytatva: beszélgetésünk során, említettem már neveket. De a kérdésre kitérve, még gondolok, Csíki Gáborra, a Falvak Népe főszerkesztőjére, Bokor Andrásra, a Bihari Napló egykori vezetőjére…, és Kiemelten: Bogdán Tibor újságíró-tudósítóra, az egyik legjobb barátomra. Isten nyugtassa mindhármukat! Amit tudok: Tőlük tanultam.

Meggyőződéssel vallod, hogy te már a fiad „nyomdokában jársz”. Elégtételt jelent számodra, hogy sikerült átadni a „családi örökséget”?

Az újságírást, úgymond én is örököltem. Ezt továbbadni, olykor nehéz feladat, de én, ebben is szerencsés helyzetben voltam. Családi örökség…, a fiammal, csak ment minden úgy, ahogy kell. Egyszerűen, jól, okosan, művelten, és nagyszerűen. Néha tanítottam, de Ő mindig tanult, és közben arra vigyázott, hogy átvezessen életem legnehezebb periódusán. Profi módon csinálta. Pont úgy, mint ahogy a mindennapi munkáját. A staféta átadva: hinni kell benne, mert egy nagyszerű újságíró.

Köszönöm szépen!

Szakács Géza