Ha a rocktörténelemben létezne egy verseny az elszalasztott lehetőségek számára, az egyik legjobb gitárosnak járó aranyérmet egészen biztosan Peter Green kapná, méghozzá úgy, hogy a díjátadóra valószínűleg el sem menne, mert valahol egy sötét szobában beszélgetne a saját démonaival. Pedig a hatvanas évek végén úgy tűnt, hogy ez a különös, visszahúzódó, fájdalmasan érzékeny angol gitáros mindent megkapott a sorstól, amire egy blueszenész csak vágyhat: elképesztő tehetséget, saját hangot, dalszerzői ösztönt, egy világhírűvé váló zenekart, és olyan gitárhangzást, amelyet néhány hangból is fel lehet ismerni.

Peter Green nyolcvanéves lenne, és miközben a Fleetwood Mac története végül stadionokat, több tízmillió eladott lemezt és a pop-rock egyik legnagyobb sikertörténetét hozta el, az alapító gitáros neve sokaknak ma már csak a zenekar történetének első, kissé homályos fejezetéből ismerős.

Peter Allen Greenbaum 1946. október 29-én született Londonban, egy zsidó munkáscsaládban, és a gitár iránti vonzalma már kamaszkorában megvolt – habár először basszusgitáron próbálkozott, egyre inkább a hathúros elé fordult és a kor amerikai blueszenészeinek felvételeit tanulta meg. B.B. King, Freddie King és más bluesmesterek nyomán alakította ki saját játékát, de már a kezdetektől volt benne valami szokatlanul visszafogott és melankolikus.

 

A nagy lehetőség akkor érkezett el, amikor John Mayall zenekara, a Bluesbreakers gitárost keresett, miután Eric Clapton távozott, és a fiatal Green került a helyére. Peter Green nem Clapton másolata akart lenni és John Mayall mellett megmutatta, hogy nemcsak fantasztikus technikai tudása van, erre bizonyíték az 1967-es A Hard Road lemez.

 

Green azonban nem akart örökké mások zenekarában játszani, ezért 1967-ben saját együttest alapított, amelynek nevébe két zenésztársa, Mick Fleetwood dobos és John McVie basszusgitáros nevét is beleírta, így született meg a Peter Green’s Fleetwood Mac, amelyből hamarosan egyszerűen Fleetwood Mac lett. Az induláskor a zenekar a brit blues egyik legizgalmasabb képviselőjének számított, Green pedig nemcsak gitárosként, hanem dalszerzőként is egyre fontosabbá vált, mert nagyszerű dalokat írt. A Black Magic Woman például eredetileg az ő szerzeménye volt, de a dalt később Carlos Santana tette egyik legnagyobb slágerévé, és a közönség jelentős része talán nem is sejtette, hogy a dal eredeti szerzője egy angol bluesgitáros. Azonban a Fleetwood Mac korai korszakának egyik legnagyobb sikere az Albatross lett, ez a lebegő, szinte filmszerű instrumentális darab, amely azt is megmutatta, hogy Green nemcsak a blues nyelvén tud beszélni – a dal 1968-ban a brit slágerlista élére került.

A Fleetwood Mac egyre nagyobb sikereket ért el olyan szerzeményekkel, mint az Oh Well, a Man of the World vagy a The Green Manalishi. Green gitárjátékában ugyanis már ekkor ott volt valami nyugtalanító, valami olyan fájdalom, amelyet a közönség talán csak szépségként érzékelt, ő maga viszont egyre nehezebben tudott együtt élni vele.

A hatvanas évek végének ellenkulturális világa, a drogok, a spirituális útkeresések és a személyes válságok lassan egyre nagyobb teret foglaltak el Green életében, aki a zenekari sikerek ellenére fokozatosan eltávolodott saját magától. A drogok, illetve a lelki problémák, a mentális betegsége és a bizonytalanságai lerombolták a sorsát, a hetvenes évek elejére már egyre kevésbé tudott mit kezdeni a hírnévvel és a pénzzel. 1970-ben elhagyta a Fleetwood Macet, nem sokkal később pedig visszavonult a zenei életből, és miközben korábbi zenésztársai tovább építették a karrierjüket, ő hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől.

A sors különös iróniája, hogy a Fleetwood Mac, amelyet Green alapítóként indított el, nélküle lett igazán világhírű, amikor a hetvenes évek közepén Lindsey Buckingham és Stevie Nicks csatlakozásával a zenekar hangzása a blues-rocktól a dallamosabb, amerikai pop-rock felé fordult.

Az 1977-es Rumours aztán minden idők egyik legsikeresebb lemeze lett és a Fleetwood Mac neve ettől kezdve már nem elsősorban a brit blueshoz, hanem a rádiókban állandóan hallható slágerekhez kapcsolódott.

A Black Magic Woman persze önálló életre kelt, amikor Carlos Santana 1970-ben megjelent Abraxas albumán újraértelmezte a dalt, és a latin ritmusokkal, a jellegzetes gitárhangzással világslágert formált belőle. Santana: Black Magic Woman
Peter Green később lassan visszatért a zenéléshez, a kilencvenes években ismét lemezeket készített és koncertezett, miközben korábbi teljesítményének jelentőségét egyre több gitáros ismerte fel, köztük Gary Moore, aki nemcsak tisztelte, hanem szinte példaképének tekintette őt. Moore 1995-ben egy teljes albumot szentelt Green zenéjének, Blues for Greeny címmel, amelyen a régi Fleetwood Mac-dalok és bluesdarabok újra megszólaltak, méghozzá olyan szeretettel és alázattal, amely ritka a rockzene világában, ráadásul az ő egyik régi gitárján is játszott. A történethez ugyanis hozzátartozik egy különleges hangszer is, egy sárga 1959-es Gibson Les Paul, amelyet a rajongók egyszerűen csak Greenynek hívnak, és amely Peter Green kezében vált legendává, részben a sajátos, gyönyörű hangszíne miatt. A gitár Green után Gary Moore-hoz került, aki hosszú éveken át játszott rajta, majd 2006-ban anyagi okokból kénytelen volt megválni tőle, végül 2014-ben Kirk Hammett, a Metallica gitárosa vásárolta meg, aki ma is rendszeresen használja koncerteken és stúdiófelvételeken.

Peter Green 2020. július 25-én, hetvenhárom éves korában halt meg, és vele egy olyan gitáros távozott, akinek a jelentőségét talán soha nem lehet felmérni. Nem lett világsztár, mint Clapton, nem épített olyan hosszú karriert, mint Santana. Ha az élet kicsit igazságosabb lett volna, akkor ma talán nemcsak a Fleetwood Mac alapítójaként emlegetnénk, hanem úgy is, mint a valaha volt egyik legnagyobb gitárost, mert a tehetsége alapján egészen más élet, egészen más karrier és egészen más legenda is kijuthatott volna neki.

De talán éppen ettől olyan megrendítő az ő története, hogy nem minden zseni jut el a csúcsra. Peter Green mégis itt maradt nekünk az Albatross lebegésében, az Oh Well dacos gitárhangzásában és ha ma meghallgatjuk a dalait, egy pillanatra talán megértjük, hogy a rock and roll legnagyobb hősei nem mindig azok, akik a legtovább maradnak a reflektorok fényében. Hanem néha azok is, akik csuoán néhány hanggal úgy tudják megérinteni a lelkünket, hogy azok bennünk még sokáig tovább szólnak.

Marosvásárhelyi Rádió/Katona Zoltán