Színház a csűrben, irodalom a fák alatt, népzene a völgyben és lüktető koncertek a Székelykő lábánál – ha néhány szóval kellene jellemeznem a Double Rise-t, valahogy így kezdeném. Évek óta halogattam, tervezgettem az utat, idén végre átléptem a fesztivál kapuit és nem bántam meg.

Bár a várakozásaim magasak voltak, a valóság mindent felülmúlt. Torockón ugyanis nem egy tucatfesztivált kaptam, hanem egy olyan autentikus, összművészeti időutazást, amely egészen elemi erővel hatott rám, városi gyerekre. Ez a pár nap bebizonyította, hogy a Double Rise sokkal több, mint a nyári fesztiválszezon egy újabb állomása: ez egy igazi kulturális olvasztótégely. Hatalmas szabadságérzetet adott, hogy bármerre sétáltam, mindenhol élő népzene szólt; az emberek együtt énekeltek, táncoltak, nevettek, mintha csak egyetlen nagy család tagjai lennének. Kezdetben tartottam attól, hogy egyedül érkezve kívülállónak érzem majd magam, de ez a félelem már az első percekben szertefoszlott, a fesztiválozók és a szervezők közvetlensége, nyitottsága és segítőkészsége pillanatok alatt feloldott, így hamar otthonosan mozogtam a fesztiválforgatagban.

Különösen értékesek voltak a nappali programok, amelyek tartalmas alternatívát nyújtottak az esti koncertek mellé. A kézműves foglalkozások, a társasjátékok, a kvízek, valamint az irodalmi beszélgetések, könyvbemutatók és színházi előadások gondoskodtak a valódi sokszínűségről. Emellett néptánc- és népdaltanítás, valamint különféle kulturális előadások várták az érdeklődőket – így minden korosztály megtalálhatta a hozzá illő kikapcsolódást. Számomra ezek az alkalmak nemcsak a feltöltődésről szóltak, hanem közelebb hozták a magyar kultúrát és Erdély gazdag hagyományvilágát is.

Az élményt persze maga a helyszín koronázta meg, hisz a rendezvény a festői szépségű Torockón, a Székelykő lábánál kapott helyet, ami önmagában is lélegzetelállító látvány. A monumentális sziklák, a patinás régi házak és a természet közelsége olyan misztikus energiát áraszt, amelyet nehéz szavakkal leírni. Már a táj miatt is érdemes ide ellátogatni, a Double Rise pedig még inkább élettel tölti meg ezt a csodás környezetet.

A nap fénypontját természetesen az esti koncertek jelentették, ahol a zenei felhozatalban a legkülönbözőbb stílusok fértek meg egymás mellett. A Bohemian Betyars és a Parno Graszt fergeteges, megalkuvást nem tűrő bulit csapott, a Magyar Banda és a Tárkány Művek a népzene modern, fúziós átdolgozásaival bűvölte el a hallgatóságot, míg a 4S Street és Beton.Hofi egy teljesen más zenei univerzumba kalauzolta el a hatalmas, együtt mozduló tömeget. Lenyűgöző volt látni, hogy a stílusbeli különbségek ellenére a közönség minden színpad előtt ugyanazzal az alázattal és energiával énekelt és ünnepelt.

Az abszolút kedvenceim mégis a táncházak lettek. A nagyszínpados koncertek után korántsem ért véget az éjszaka: a Tokos Zenekar, a Bashelán és a Moldvai Ifjúsági Zenekar taktusaira hajnalig roptuk a táncot. Az is bátran beállhatott a körbe, aki korábban sosem próbálta, hiszen napközben Kacsó Hanga és Berecz István irányításával bárki elsajátíthatta az alaplépéseket. Felemelő érzés volt látni, hogyan mosódnak el a generációs határok, ahogy idős és fiatal egymást segítve, vállvetve táncolt.

 

Összességében a Double Rise sokkal többé vált számomra egy nyári programnál. Egy olyan menedék, ahol a kultúra, a természet, a tradíciók és az emberi kapcsolatok tökéletes harmóniába kerülnek. Rengeteg útravalóval, új barátságokkal és életre szóló emlékekkel tértem haza. Már most várom, hogy visszatérhessek – és bátran ajánlom mindenkinek, aki a felhőtlen szórakozás mellett valódi, mély közösségi élményre vágyik.

Török Tina