Beszélgetés ifj. Borbély Zoltánnal, a Marosvásárhelyi Rádió hangtechnikusával

Mikor és hogyan vezetett az utad a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

A Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben kerültem, közvetlenül a katonai szolgálat után. Valójában azonban úgy érzem, hogy az utam jóval korábban elkezdődött. Édesapám, Borbély Zoltán 1959-től dolgozott a rádiónál zeneszerkesztőként, ezért gyerekkoromtól fogva otthonosan mozogtam ebben a világban. Még tízéves sem voltam, amikor már gyakran megfordultam a rádió épületében. Emlékszem, hogy a stúdióban székre kellett állnom, hogy lássam a magnók forgó szalagjait. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer én is itt fogok dolgozni, de ezek az élmények mély nyomot hagytak bennem.

Amikor leszereltem a katonaságtól, a rádió új munkatársakat keresett. Nekem zeneiskolai hátterem volt, így felvettek zenei illusztrátornak. Ezzel kezdődött az a több mint három és fél évtizedes pálya, amelyet a mai napig ugyanitt folytatok.

Milyen indíttatásból határoztad el, hogy rádiós hangtechnikus leszel?

Érdekes módon nem készültem tudatosan hangtechnikusnak. Amikor a rádióhoz kerültem, bár zenei illusztrátornak vettek fel, már az első időszakban azt vettem észre, hogy a rádiózás technikai oldala különösen vonz. Nagyon érdekelt, hogyan születik meg egy műsor a mikrofon mögött, hogyan működnek a stúdiók, a hangrögzítés és az adástechnika.

Természetesen édesapám példája is nagy hatással volt rám. Az ő munkáján keresztül ismertem meg a rádió világát, és tőle tanultam meg tisztelni ezt a hivatást. Ugyanakkor nem az ő ösztönzésére választottam a műszaki pályát, ez inkább a saját érdeklődésemből fakadt. Ahogy egyre jobban beleláttam a rádió működésébe, egyre inkább a technikai háttérmunka kezdett érdekelni, ezért végül hangtechnikusként találtam meg a helyemet. Több mint harmincöt év után is úgy érzem, hogy jó döntést hoztam.

Mi vonzott a Rádióhoz? Mit szeretsz leginkább ebben a hivatásban?

Talán az a legkülönlegesebb ebben a hivatásban, hogy a hallgatók többnyire csak a végeredményt hallják, de a háttérben rengeteg ember munkája és szakmai tudása találkozik. Mindig szerettem azt az érzést, hogy egy műsor létrejöttének én is részese vagyok.

Hangtechnikusként külön örömöt jelent számomra, hogy a technika segítségével hozzájárulhatok ahhoz, hogy a műsorok a lehető legjobb minőségben jussanak el a hallgatókhoz. Szeretem a szakma pontosságát, ugyanakkor a kreatív oldalát is.

De talán ami a legfontosabb: a rádió számomra soha nem csupán munkahely volt. Gyermekkorom óta jelen van az életemben, így egy kicsit mindig otthon is éreztem magam benne. Sok kolléga jött és ment az évtizedek során, sok technikai változást éltem meg, de a rádió iránti szeretetem mindvégig megmaradt.

Miben segített édesapád, mire tanított meg? Hogyan „lested el” tőle a szakma rejtett fortélyait, csínját-bínját? Hiszen ő mesterien kezelte a hangtechnikát is.

Amikor a rádióhoz kerültem, nagyon szerencsésnek éreztem magam, mert olyan kollégák vettek körül, akik nemcsak kiváló szakemberek voltak, hanem rendkívül segítőkészek is. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha egy nagy családba érkeztem volna. Mindenki igyekezett megmutatni, átadni azt a tudást, amelyet hosszú évek alatt sajátított el. Felnéztem rájuk, és őszintén szólva akkoriban azt gondoltam, hogy soha nem leszek képes olyan magabiztossággal és rutinnal dolgozni, mint ők. Máig emlékszem egyik kollégám mozdulataira, ahogy pillanatok alatt, szinte bűvészmutatványként fűzte fel a magnószalagot a gépre. Számomra ez akkor valóságos mesterségbeli tudásnak tűnt.

Természetesen édesapámtól nagyon sokat tanultam. Nemcsak azért, mert hosszú évtizedeken át a rádió zenei szerkesztőjeként dolgozott, és az ő nevéhez fűződik a zenei hangtár létrehozása, hanem azért is, mert kiválóan értett a hangtechnikához. Számtalan zenei felvételt készített, és a hangkeverőpultok kezelését valóban mesteri szinten művelte.

Tulajdonképpen nem külön tanórákon sajátítottam el a szakma fortélyait. Inkább figyeltem, lestem a mozdulatait, hallgattam a tanácsait, és közben fokozatosan tanultam meg, mire kell odafigyelni. Tőle tanultam meg, hogy a jó hangfelvételhez nem elég a technikai tudás. Ugyanolyan fontos a türelem, a pontosság, az igényesség és az a fajta alázat, amellyel az ember a hanghoz és a zenéhez közelít.

Visszagondolva azt mondhatom, hogy a legjobb mesterektől tanulhattam: az akkori technikus kollégáktól és édesapámtól. Ezért mindig hálával gondolok rájuk, mert az a tudás és szemlélet, amit tőlük kaptam, végigkísérte egész pályafutásomat.

Milyen tulajdonságok és képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből egy jól felkészült hangtechnikus legyen?

Amikor én kezdtem a pályát, még teljesen analóg technikával dolgoztunk. Minden kézzel történt, nem volt automatizálás, ezért a pontosság, a figyelem és a jó együttműködés alapvető követelménynek számított. Az adásban mindig két technikus dolgozott, és a siker nagymértékben azon múlt, mennyire értettük egymást, mennyire tudtunk összhangban dolgozni. Úgy gondolom, hogy a technikai ismeretek mellett nagyon fontos a jó hallás, a ritmusérzék és bizonyos fokú zenei érzék is. Nem mindegy, hogyan keverünk le egy zenét, hogyan kapcsolunk össze különböző hanganyagokat, ehhez nemcsak szakmai tudásra, hanem érzékre is szükség van. Számomra ebben sokat jelentettek a zeneiskolában zongora szakon eltöltött évek. Úgy érzem, hogy a zenei képzés megkönnyítette a munkámat, és még élvezetesebbé tette számomra ezt a hivatást. De talán a legfontosabb tulajdonság mégis az, hogy az ember szeresse azt, amit csinál, mert csak így lehet hosszú távon is igényesen és örömmel végezni ezt a munkát.

Hogyan lehet megismerni és megtanulni a műszaki és technológiai (digitális) újdonságokat, és hogyan tudsz ezekkel lépést tartani, megfelelni a gyorsan változó követelményeknek?

Amikor húszévesen a rádióhoz kerültem, még az analóg technika uralta a mindennapokat. Ebben a környezetben kellett mindent megtanulnom a klasszikus magnetofonoktól kezdve a keverőpult működéséig. Ez volt az alap, amire később minden ráépült.

Az évek során azonban folyamatosan érkeztek az új technológiák: modernebb keverőpultok, új generációs magnók, amelyek már részben távvezérelhetők voltak, majd megjelentek a CD-lejátszók és az első számítógépes rendszerek is. Minden új eszköz új tanulási folyamatot jelentett, és lépésről lépésre kellett alkalmazkodni hozzá.

Úgy gondolom, ebben sokat segített, hogy akkor még fiatal voltam és nyitott az új dolgokra. Nem jelentett különösebb nehézséget a váltás, inkább természetes folyamatként éltem meg, hogy a technika fejlődésével nekünk is fejlődnünk kell. A rádiózásban szerintem ez az egyik legfontosabb dolog: folyamatosan tanulni és alkalmazkodni. Ha ma kellene hirtelen belépnem a teljesen digitális világba, talán már nagyobb kihívás lenne, de akkor ez a fejlődés szinte észrevétlenül, lépésről lépésre történt.

Mi az igazi szépsége a hangtechnikusi munkának, és milyen nehézségei vannak?

A hangtechnikusi munka szépsége számomra mindig is abban rejlett, hogy az embernek valahol „a kezében fut össze” az egész adás. A régi analóg időkben ez különösen kézzelfogható volt: ott voltak a magnók, a forgó szalagok, a lemezjátszók, és minden mozdulatnak súlya volt. Emlékszem, mennyire jó érzés volt látni, ahogy egy általad előkészített hangfelvétel elindul, és „kimegy az éterbe”. Olyan volt, mintha minden egyes adásnak lenne egy saját ritmusa, saját mozdulata. A nehézségeket inkább a mai, digitális világ hozta. A sok képernyő, szoftver és automatizált megoldás között az embernek néha tudatosan kell visszatalálnia ahhoz az egyszerűbb, közvetlenebb érzéshez, amit régen szinte magától adott a technika. Néha azt érzem, hogy ilyenkor a fejemben kell újra „meghallanom” azt a régi forgó magnószalagot, ami valamikor összekötötte a munkát a hanggal. És talán ez a legérdekesebb benne ma is: hogy a technika változik, de az a belső kép, ahogy az ember a hanggal dolgozik, valahogy ugyanaz marad.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, hivatást, szenvedélyt, közösségszolgálatot?



Számomra a rádiózás nem választható szét külön kategóriákra, hogy munka, hivatás vagy szenvedély. Inkább mindez együtt, egyetlen dologként van jelen az életemben. Gyerekkoromtól kezdve a rádió közelében nőttem fel, édesapám révén nagyon korán beleláttam ebbe a világba, később pedig magam is a részese lettem. Amikor 1990-ben elkezdtem itt dolgozni, még nem gondoltam végig mindezt tudatosan, egyszerűen természetes volt, hogy itt vagyok, és ezt csinálom. Az évek során ez a közeg nemcsak munkahellyé vált, hanem egyfajta otthonná is. A kollégák, a stúdiók, a hangok világa mind része lett a mindennapjaimnak. Így ma már inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy a rádiózás az életem természetes része, amiben egyszerre van jelen a munka felelőssége, a szakma szeretete és egyfajta belső kötődés is.


Mikor vagy elégedett? Mi nyújt számodra igazi élményt, elégtételt a munkádban?



Jelenleg azt mondanám, akkor vagyok elégedett a munkámmal, ha a mindennapokban jó, szinte baráti kapcsolatot tudok ápolni a kollégáimmal. Számomra nagyon sokat jelent az, hogy a szerkesztő kollégáktól ma is azt a visszajelzést kapom, hogy ennyi év után is szívesen dolgoznak együtt velem. Ez nekem egyfajta csendes megerősítés is, hogy amit és ahogyan csinálok, az számukra elfogadható és értékes.

És talán van benne egy kis személyes jel is: amíg még ma is „Zolikának” szólítanak, addig úgy érzem, megmaradt az a közvetlen, emberi kapcsolat, ami mindig is fontos volt számomra ebben a hivatásban.


Mi – szerkesztők és műsorvezetők – akkor érezzük valójában biztonságban magunkat, ha veletek, műszaki munkatársakkal együtt dolgozunk, és nektek köszönhetően válik teljessé és biztonságossá a műsor. Mi erről a véleményed?



Ezt nagyon jó érzés hallani, és őszintén szólva én is így gondolom: a műsor mindig közös munka eredménye. A szerkesztők, műsorvezetők és a technikai csapat együtt alkotják azt az egészet, ami végül eljut a hallgatókhoz.

Ha ehhez a biztonságérzethez mi is hozzá tudunk tenni, akkor az számomra is visszaigazolás, hogy jól végezzük a dolgunkat. A rádiózás mindig csapatmunka volt, és szerintem ma is az.

Meglátásod szerint hogyan fog változni, milyen irányban fog fejlődni a közeljövőben a rádiós hangtechnika?



Nem vagyok jövőbe látó, de az biztos, hogy a technika tovább fog fejlődni. A hangtechnika is egyre automatizáltabb lesz, és egyre több mindent gépek, rendszerek vesznek át. Ami bennem kérdés, hogy ebben a folyamatban meddig lesz még szükség külön hangtechnikusra egy rádiónál. Nálunk jelenleg ez még egyértelműen így működik: a szerkesztők és műsorvezetők az adás tartalmával foglalkoznak, a technikai része pedig a technikusokra hárul. Ez egy munkamegosztás, ami szerintem sokat számít a minőség szempontjából.

De azt, hogy ez hosszú távon mennyire marad így, nehéz megmondani. Vannak rádiók, főleg kereskedelmi adók, ahol egyre inkább egy ember végez el mindent technikus nélkül, és ez biztosan más minőséget is jelent.



Milyen hobbid van, mivel foglalkozol szívesen szabadidődben? Egyet-kettőt tudok, de kérlek, hogy inkább te ismertesd bővebben a szenvedélyeidet.

Gyerekkorom óta elég „mozgásfüggő” embernek tartom magam. Szeretek a természetben lenni, sokat mozogni, sportolni, és alapvetően jobban érzem magam kint, mint zárt térben.

Különösen a téli sportok állnak közel hozzám – talán nem véletlenül, hiszen télen születtem, és valahogy a hideget is mindig jól bírtam. A kedvencem a túrasízés, mert ebben számomra minden benne van: a friss, hideg levegő, a csendes természet, a mozgás öröme, a kihívások leküzdése és az új tájak felfedezése.

A fehér, tiszta, havas táj pedig mindig ad egy különleges nyugalmat is. Emellett a fotózás is a hobbim lett, ami jól kiegészíti ezeket az élményeket. Amit a természetben látok, azt szívesen meg is örökítem, így ezek a pillanatok később is velem maradnak.


Hangtechnikusként milyen gondolatot, szemléletet, üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak?



Hangtechnikusként talán annyit üzennék a hallgatóknak, hogy ami a rádióból megszólal, amögött mindig emberek vannak, nem csak gépek. Mi csak arra figyelünk, hogy amit hallanak, az tisztán, rendben és időben jusson el hozzájuk. És ha néha minden tökéletesen szól, az nem a véletlen műve – hanem azért van, mert éppen ébren volt egy technikus is.

Köszönöm szépen a beszélgetést!