Beszélgetés Lőrinczi Sándorral, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőjével, műsorvezetőjével

Mikor és hogyan vezetett az utad a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Mintha zsenge gyerekkorom óta a rádióhoz készültem volna. A hatvanas évek elején, amikor kisgyerek voltam, a rádió még családtag volt. Olyasmi , mint ma a facebook, az internet. Akkor csak a rádió volt. Még tévé sem volt, csak a rádió. Komolyan vettem a rádiót, odafigyeltem a hírekre, emlékszem a vietnámi háborúról szóló tudósításokra, a B–52-es nehézbombázók emlegetésére. De ugyanígy odafigyeltem a mesére is, a zenére is. Mintha innen indult volna az, hogy én a rádióhoz kerüljek.

Egyszer azt mondtad, nagyon sokáig nem tudtad, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Milyen egyetemre felvételizz? Mikor döntötted el, hogy rádiós szerkesztő, műsorvezető leszel?

Hát az életpályám úgy alakult, hogy én nem döntöttem el, hogy mi legyek. Abban az időben már egy nyolcadikos gyerektől is elvárták, hogy tudja mi legyen és hova menjen. Nálam azonban a dolog úgy eldőlt magától. Zenei pályára kerültem édesapám döntése nyomán, és én ez ellen egyáltalán nem tiltakoztam. Ez nekem teljesen megfelelt, ez nagyon szép időszak volt, egy nagy kitérő az életemben.

Itt Marosvásárhelyen érettségiztem a Zeneiskolában, majd Kolozsváron, a Zeneakadémián – vagy ahogy itt nevezzük, a Konzervatóriumban – végeztem el a nagybőgő szakot. Nyolc éven át voltam tanár a Temesvári Zeneiskolában, majd hazakerültem Marosvásárhelyre, és itt folytatódott a zenei pályám a Filharmóniánál bő öt évig.

És akkor hívott egy szintén zenész kollégám, Boér Károly, azzal, hogy lesz egy zenei szerkesztői állás a rádiónál és ha érdekel jöjjek. Elmentem, és akkor eldőlt: ez már az én választásom volt. Harminchat éves voltam.

Hogyan alakult a pályafutásod a Marosvásárhelyi Rádiónál?

A vezetőség eredetileg azt képzelte el, hogy én zenei szerkesztőként dolgozom, zenével fogok foglalkozni. De az én elképzelésem meg más volt. Én egy ilyen általános, közéleti műsort szerettem volna szerkeszteni. Ennek lassan el is jött az ideje. Először egy ilyen vasárnap délelőtti műsort szerkesztettem.

A döntő fordulat 2002-ben következett be, amikor elkezdtem szerkeszteni a Rádióújságot. Akkoriban nagy átalakulás zajlott a Marosvásárhelyi Rádiónál, és elindult egy napi, aktuális témákkal foglalkozó műsor: interjúkkal, riportokkal, kisebb részben tudósításokkal. Egy körülbelül negyvenperces adásról volt szó.

Ez volt az én műsorálmom: nemcsak híreket közölni, hanem megmutatni az események hátterét, azokat az erőket, amelyek a társadalmat és a világot mozgatják. A Rádióújságot 2002-től mind a mai napig szerkesztem; bár ma már nyugdíjas vagyok, kevesebbet dolgozom, de szintén ebben a műsorban vagyok szerkesztő.

Mi vonzott igazán a rádióhoz?

A közélet, a politika, a tudomány és minden iránti érdeklődés. A rádiót egyfajta népi egyetemnek tartom. Sok mindent meg tud tanulni egy ember a rádióból, olyasmit, amihez nem jut hozzá: akár történelemről, akár a gazdaságról, fizikáról, a világegyetemről, az űrkutatásról. Vannak műsorok és lehet tanulni belőlük. És ezt a tanítás funkciót tartom a legfontosabbnak.

Ugyanakkor látjuk, hogy nem ez a média. A mai média tulajdonképpen a politika megszállása alatt áll. A politika mindent ural. Azt szoktam mondani, hogy a demokrácia alapja a párbeszéd lenne, de a párbeszéd legnagyobb ellenfele a pártbeszéd. Ma már a rádióban, a televízióban, az interneten és a közösségi médiában is a pártok uralják a közbeszédet, és nagyon nehéz ettől független hangot találni, szinte lehetetlen.

Jelenleg a Rádióújság nevű műsort vezeted. Mi jellemző erre a műsorra?

Elsősorban a közélettel foglalkozunk, de mindig a háttérre próbálunk koncentrálni. A fontos kérdésekre kell fókuszálni ebben a műsorban és annak megközelítését több nézőpontból : szakértők, politikusok, elemzők szemével.

A Marosvásárhelyi Rádió különleges helyzetben van. Foglalkoznunk kell a román belpolitikával, mert az közvetlenül érinti a mindennapjainkat. Ugyanakkor, mint Székelyföld rádiója, kötelességünk a székelyföldi és az erdélyi magyarság ügyeivel is foglalkozni. De emellett kitekintésünk kell legyen a világra. Figyelnünk kell az anyaországra, Magyarországra. Ami kívánatos lenne és hiányzik, például a Kárpát-medencei magyarságra. A vajdasági és felvidéki magyarság úgy hébe-hóba megjelennek, de nem eleget.

Azon kívül ott van a nagyvilág. Minden rádiónak a feladata, hogy figyeljen az egész világra. És ezen kívül még plusz feladat, a világ magyarsága. Nekünk van egy tudósítónk New Yorkból, Erdei János, aki az amerikai magyarság életéről küld rendszeresen anyagokat. Ugyanilyen fontos a szórvány magyarság bemutatása is.

Vásárhelyen el sem tudjuk képzelni, hogy Beszterce megyében van egy kis falu és ott három-négy magyar él. A rádió hozzájuk is eljut. Vagy Szeben megyében, vagy akár távolabb, a Bánságban és őket is meg kell jeleníteni a műsorban, képviselni kell.
Ezek nagy feladatok és ideális elvárások. Nem tudunk mindennek megfelelni. A mércét mindig a lehető legmagasabbra kell tenni, az elképzelhető legmagasabb szinthez kell viszonyítsuk magunkat. Viszont a másik vetülete az, hogy szegény ember vízzel főz. Ezekhez a szép és nagy feladatokhoz nagyon kevesen vagyunk.

Milyen tulajdonságok és képességek szükségesek ahhoz, hogy valakiből rátermett szerkesztő, műsorvezető legyen?

Jogos a kérdés. Röviden megválaszolva: ideális esetben zseni kellene legyen egy szerkesztő. De hát nem vagyunk zsenik, hanem átlagemberek, átlag értelmiségiek. Amikor azt kérdezik, milyenek a rádiósok, én mindig azt mondom: olyanok, mint egy tantestület tagjai, vagy egy cég vezetősége, mérnökök, szakemberek, akikkel gyakrabban találkoznak az emberek. Nem vagyunk földönkívüliek. Mivel a rádióban beszélünk, sokan tisztelettel vagy csodálattal viszonyulnak hozzánk – persze az ellenkezőjére is van példa.

De mire van szüksége egy szerkesztőnek? Először is értenie kell a világ dolgait. Mivel kevesen vagyunk sokféle feladatkörre, ezért lehetőleg mindenhez kellene valamennyire érteni: politikához, gazdasághoz, tudományhoz. Ha például Marosvásárhelyre érkezik egy atomfizikus előadást tartani, akkor valakinek interjút is kell tudnia készíteni vele. A gazdaság pedig folyamatosan beleszól az életünkbe, ahhoz is érteni kell. Régebben volt egy olyan elképzelés, hogy aki a rádióhoz jön, az mindenképpen kultúrával akar foglalkozni. Igen, a kultúrának megvan a maga helye és szerepe, de az emberek mindennapjai nem csak erről szólnak. Van, aki a létéért küzd, a túlélésért. Van, akinek biztos állása és egzisztenciája van. Olyan is van, aki jó módban él. És mindegyikükhöz szólni kell. Ez a szerkesztő, a riporter és általában a rádiós legfontosabb feladata: megszólítani a hallgatót. Ez azt jelenti, hogy a hallgató nyelvén tudja elmondani azt, amit a szakértő mond. Például a pszichológiában van egy fogalom: asszertív magatartás. Én rádiósként megtanultam, hogy mit jelent, de egy átlag hallgató nem biztos, hogy érti. Márpedig értenie kell. Ez a szerkesztő és a riporter felelőssége. Hogy értse az is, aki nyolc osztályt végzett, az is, aki tízet, és az is, aki értelmes és odafigyel a világ dolgaira.

Vagy itt van például az „inkubátorház” kifejezés. A gazdasági szakemberek tudják, hogy ez vállalkozói inkubátorház, de sokan még így sem értik, ha elmondom, hogy vállalkozói inkubátorház, mert egyszerűen nem hallottak róla. Vannak fogalmak, amelyeket ki kell fejteni. Ráadásul folyamatosan bombáznak minket újabb és újabb kifejezésekkel, ami megterheli a kommunikációt. Az emberek nem biztos, hogy értik őket. Olyan ez, mint amikor megjelent nálunk az új húszlejes bankjegy: sokan háromszor is megnézték, hogy ez most valódi pénz. Vagy ott vannak ezek a generációs megnevezések: Y generáció. Kik azok? Hát a mai fiatalok. De már a kisebbek azok már az Alfa generáció. Dobálózunk velük, de sokan nem tudják, kikről van szó. Vagy amikor egy műsorban elhangzik, hogy MI6 – angolul, idegenül –, miközben ez az angol titkosszolgálat egyik osztálya. Még én sem vagyok biztos benne. Nem szabad tehát szakkifejezésekkel, idegen szavakkal vagy ritkán használt magyar kifejezésekkel dobálózni, amiket ritkán használunk. Mindig oda kell figyelni a hallgatóra. Mi elszámolással tartozunk neki: amit mondunk, annak érthetőnek kell lennie számára.

Mit jelent számodra a rádiózás: munkát, hivatást, szenvedélyt vagy közösségi szolgálatot?

Nagyon jól összefoglaltad: mind az összest jelenti. Azt szeretem a rádiózásban, hogy társadalmilag nagyon hasznosnak érzem magam. Ezekben a műsorokban részt veszek, közreműködöm, és tájékoztatom az embereket. Persze nagyon sok közhasznú tevékenység van: egy tanár, egy mérnök, egy orvos, egy szakmunkás, vagy bárki, aki tisztességesen megdolgozik a pénzéért, mind közhasznú munkát végez. A rádiós tevékenység azonban látványosabb. Elkészült a műsor, viszonylag rövid idő alatt, kikerül a nyilvánosság elé, eljut azokhoz, akikhez eljut, másokhoz nem, és lezárult egy munka, átadtuk és befejeztük. A szomorú része viszont az, hogy nagyon gyorsan elavul. Ha ma valaki meghallgat egy ötvenes évekbeli interjút, sokszor ócskának, régimódinak, érdektelennek tűnik. Mi nagyon benne élünk a jelenben. Kicsit olyan ez, mint a színház: ott van a pillanat, megtörténik a varázslat, egy nagy pompás előadás, amire évekig, évtizedekig emlékezünk, de elszáll.

Ma már felvételről visszanézhető, de az elavulás mindenre jellemző. Olyan ez, mint egy régi mákdaráló: ma már nem használjuk, csak ipartörténeti érdekességként nézzük. Sajnos a mi munkánkra is igaz ez. A pillanatnak élünk: elkészül egy műsor, és már jön a következő műsor és így.

Mikor vagy elégedett? Mit jelent számodra az igazi élményt, az elégtételt a munkádban?

Minden műsor után megvan ez a mérlegmegvonás. Évekig, évtizedekig a Rádióújságot naponta készítettem, amely nagyjából negyed tizenkettőtől tizenkettőig tartott, és pont délben kimondtam magamban: na, megvan a műsor. És akkor jött az értékelés: jó volt, nagyon jó volt, ritka jó volt – vagy éppen gyengus volt, éppenhogy ácsúszott, éppenhogy megütötte a mércét, valahogy műsornak nézett ki, letettük. Főleg az elején volt ez nehéz, amikor nehezen indultunk, hiszen teljesen új dolog volt, hogy egy negyvenperces műsorban négy-öt témát érintsünk és bemutassunk a hallgatóknak, a politikától kezdve a gazdaságon át a kultúráig, a helyi eseményekig. Nálam ez a napi mérlegmegvonás a műsor végére már kialakult: itt tisztességes interjúk hangzottak el, volt értelme a munkának.

A rádiózáson kívül milyen más hobbid van? Mivel foglalkozol szívesen a szabadidődben?

Nagyon kellene, hogy legyen egy hobbim, de sajnos nincs. Ez a másik hátránya annak, amikor az ember a hobbijával foglalkozik életvitelszerűen, munkaszerűen végzi. Nálam a munka és a hobbi egybeesett. Talán ezért is van az, hogy még mindig itt vagyok a rádiónál.
Most már három éve nyugdíjas vagyok, de továbbra is heti két alkalommal készítek egy ilyen Rádióújság nevűr műsort. Tulajdonképpen ez maradt a hobbim is, pedig igazán jól jönne egy másik. Például ott lakom a Maros partján, a Kárpátok Sétánya negyedben, ötven méterre folyik tőlem a folyó. Milyen jó lenne horgászni – de sajnos nem vonz ez a pálya. Még úgy sem, hogy kifognám a halat, aztán visszadobnám. Akkor meg minek stresszeljem szegényt?

Milyen üzenetet szeretnél átadni a hallgatóknak a műsorodon keresztül? Hogyan fogalmaznád meg?

A sokoldalú tájékozódás fontosságát. Az lenne a jó, ha a hallgató erre törekedne. Ez persze nehéz, mert a legtöbb ember nem foglalkozik hivatásszerűen azzal, hogy tájékozódjon a világban. Általában az történik, hogy valaki rááll egy médiára, egy tévére, egy rádióadóra, és csak azt hallgatja, máshonnan nem tájékozódik.

Pedig ma már az internetnek köszönhetően lehetne sokrétűen tájékozódni: műsorok elérhetők videóban, hangban, interjúk visszahallgathatók. Én például ezt csinálom: meghallgatom az összes elérhető médiumot. Most például Magyarországon nagyon nagy belpolitikai szembenállás van, már-már polgárháborús hangulat van. Mindenki besorolódik az egyik oldal közelébe, vagy inkább az egyik oldalhoz, mint a másikhoz, vagy lelkes rajongó. Én pedig most nem mondom meg, hogy Magyarországon melyik politikai oldalhoz állok közelebb, de tudatosan a másik oldal anyagait hallgatom inkább. Kíváncsi vagyok, ők hogyan látják a világot.

Persze hallgatom mind a két oldalt és akkor figyelek arra is, hogy hol van csúsztatás, hol hazugság, hol félreértés, és sajnos olyan is van, hogy a nyilatkozó nem érti, miről beszél. De ettől izgalmas a világ – sajnos rossz értelemben is. Folyik ez a háború a szomszédunkban, és tízezrek, százezrek halnak meg, milliók menekülnek el az otthonukból, és ez mintha nem lenne fontos. Hajlamosak vagyunk elfelejteni a nagy tragédiákat, ahogy elfelejtődött a második világháború sok millió halottja, vagy a kínai népirtások sorozatát Mao Ce-Tung alatt. Sokan nem is tudják, hogy Kínában mi történt: nemcsak a kulturális forradalom volt, abban is sok ember halt meg. De előtte volt a „nagy ugrás” nevű őrültség is, amely még több áldozatot követelt. Ennek a történetnek sajnos nincs vége.

Miben látod a rádiózás jövőjét? Hogyan fog átalakulni a következő években?

Nagyon izgalmas kérdés. Én a rádiózást kiterjeszteném több irányban is, jóval tágabban értelmezem annál, mint hogy rádióhullámon sugárzott műsort jelentsen. Már a klasszikus rádió előtt is létezett hasonló forma: ilyen volt a telefonhírmondó, magyar találmány Budapesten, sokkal- sokkal a rádió előtt, amikor a telefonhálózaton keresztül létrehoztak egy rádiót.

Ezt hívták telefonhírmondónak és ott úgy ment a műsor, hogy felolvasták az újságoknak a cikkeit: gazdasági híreket, tőzsdei árfolyamokat, sőt operai közvetítéseket is. Tehát ez jóval a rádió előtt volt.

Ma pedig már eleve nem csak rádióhullámon hallgatjuk a rádiót. Ha az okostelefonomon hallgatom a Marosvásárhelyi Rádiót, akkor nem rádióhullámon keresztül hallgatom, vagy ha otthon hallgatom, akkor dróton keresztül hallgatom. Bejön a kábel a számítógépbe és onnan szól a rádióműsor. Már ilyen értelemben is kiterjedt a rádióműsor. Ezen kívül Romániában például rengeteg hírtévé van, különböző pártokhoz, érdekcsoportokhoz kötődő hírcsatornák. Ezek valójában látható rádiók: ott ül egy műsorvezető, három-négy meghívott, beszélgetnek. Nincs igazán mit nézni rajtuk, ezért az ember egy idő után csak hallgatja. Én is így teszek: megy a háttérben, a képernyő akár mögöttem van, és én teljesen mással foglalkozom, háttérrádiózok és néha felfigyelek, hogy hoppá, itt valami fontos hangzott el.

Ugyanez igaz az internetre, ahol nem is rádióban készítik a műsorokat, hanem különböző platformokon: Facebook, YouTube, Podcast. És bármikor elérhető, ez nagy előny. Valamikor úgy rádióztam, hogy bekapcsoltam a rádiót és az szólt, ami szólt. Ha sportműsor szólt, akkor azt hallgattam. Bár a sport az nem állt annyira közel hozzám, de meghallgattam. Vagy gyermeknevelésről volt szó, ami pont nem érdekelt engem, de azt hallgattam. Most ebben az internetes világban azt hallgatod, hogy tegnap volt egy műsor egy televízióban a kedvenc meghívottaimmal, lássuk ők mit mondtak a világról. És van még egy fontos dolog: nagyon felszabadult a műsorkészítés. Régebben is volt sajtószabadság, de a sajtószabadság azt jelentette, hogy az engedéllyel rendelkező újságok megjelenhettek és közölhették a tartalmaikat. Ezzel szemben ma például a facebookon vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy ők tartalmakat gyárthatnak. És vannak követőik. Vannak, akiknek két követőjük van, másoknak húszezer. Mindenki mintha egy saját kis magánrádiót, vagy magánújságot működtetne. Ezeket ma influenszereknek hívjuk, én pedig azt mondom: ők is újságírók, csak más keretek között dolgoznak. Tehát nagyon kitágult és demokratizálódott a médiakészítés szabadsága. És aztán persze sokféle embernek eszébe jut, hogy csinálja, aki alkalmatlan.

És sokan pedig nagyon is alkalmasak arra, amit csinálnak. És sok háborgás van, hogy a Facebookon például milyen tartalmak jelennek meg, hogy nem ért hozzá, és nem tudom. Az igaz, hogy van nagyon felnagyítva a Facebookon egy ilyen rosszindulatú komment réteg, aki hozzászól és trágárul és gonoszul és rosszindulatúan leszól mindent. De vannak a többiek, és ezeket kell bátorítani, hogy igenis szóljanak hozzá, akik civilizáltan és markánsan és röviden vagy bővebben elmondják, kifejtik a véleményüket.

Most például itt Vásárhelyen volt ez a Sütő szobor körüli vita. Tehát voltak komoly, tisztességes vélemények, mert az is tisztességes vélemény, hogy azt mondom, hogy nekem nem tetszik. Hogy a másik azt mondja, hogy nem ilyen volt Sütő, nem hasonlít. Ezek tisztességesek. Az, amikor ócsarolják, leszólják, lerondítják, az más. Azt nem szabad figyelembe venni, és ez ellen még nincs védelem, de a tisztességes véleményt azt bátorítani kell igenis, mert ugye az lenne a demokrácia, hogy összegyűl a polgárság a fórumon, és megbeszélnek mindent, ami a város dolgait érinti. Na erre a Facebook kiválóan alkalmas. Mindenki elmondja a véleményét, és bátorítani is kell a véleményt. Ezt a fajta tisztességes véleménymondást bátorítani kell.

Úgyhogy visszatérve az eredeti kérdésre, a rádiózás jövője ebben a mezőben lesz. Tehát a rádiózás is ott less az interneten, és utólag meghallgatható interjúkkal, műsorokkal, bármivel. És szerintem ugyanígy a tévék is, a rádiók is, az újságok is megmaradnak egy másik létezési formában. Tehát szükség lesz olyan fórumokra, ahol összegyűlnek, koncentrálódnak többé-kevésbé tanult emberek, szakosodott emberek, szerkesztők, akik műsort készítenek. Ezek mellett ott lesznek az influenszerek, az amatőrök, és ki tudja, nem láthatjuk a jövőt.

Ezt mindig szeretem, most már tudatosan figyelek, hogy mikor valaki elkezd arról beszélni egy interjúban, hogy na, most már három nap múlva béke lesz Ukrajnában, akkor azt mondom, hogy a jövőről ne beszéljünk, mert már négy éve várjuk a békét és nem történt meg.
Tehát jobb a jelenről és a múltról beszélni, mert azt tudjuk, van hivatkozási alapunk, tudunk érvelni, hogy mi történt.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza